Az ember hajlamos olykor azt gondolni, hogy léteznek a körülményeknek bizonyos egymásrahatásai, amelyek következtében a történések valamiféle gonosz, már-már perverz szándékosságba hajlanak - és bár ez így elég absztrakt definíció, mégse árt tudni, hogy ilyen, igenis, van. Mert azzal, hogy egy eladó autó, ami már félig elkelt, az eladás előtt pár nappal robbanjon le úgy, hogy mozdíthatatlan legyen áram híjján, és emiatt ne lehessen a centrálzárral kinyitni (mert a slusszkulcs nem nyitja az ajtókat), késő este, egy kihalt parkolóban, ahol pont nem ég a közvilágítás, egy szuper reflektor birtokában, ami egy házi barkácsolás kapcsán otthonmaradt és egy olyan telefonnal felvértezve, aminek az akksija már csak egy pöcköt mutat, olyan családtagokkal és barátokkal, akik aznap már fogyasztottak alkoholt, a szituáció kevéssé válik absztrakttá és jó programmá péntek estére. Ne próbáljátok ki, nekem se jött be ma.
Update (02 / 11, 07): a gépet nagy nehezen sikerült ma bebikázni. Mint utólag kiderült, Paternél volt péntek este is bikázáshoz kábel... Nem baj, traileren is ülni kellett ebben az életben.
Gyanítom, hogy Sváby Andris könnyező szemekkel csapkodta volna a térdét, ha a mai napomat nyomon követi. És bár nem jött értem egy zöld ufó sem (ezzel minden előzetes várakozásomat alulmúlva és űrt hagyva a korahajnali órák tettlegességben bővelkedő ZS-kategóriás filmremekei közötti üresjárati időben), és egy dínó sem szabadult ki az elmúlt hónap három dzsurasszikparkjából sem, de azért valljuk be: Szabolcs, ez ma nem a te napod volt. Én ennek azért nem örültem annyira.
Mára volt prognosztizálva az autóeladás (- vétel) első szakasza, miszerint megnézem az újat és megmutatom a régit. Tőlem el nem várható módon teljesítettem a reggeli felkelést, ugyanis nyolckor már a kocsit súroltam nagy igyekezetekkel a fényes siker reményében. Fél órával később már az őrület határát súroltam. Aki olvasta vagy látta Stephen King egyik alapozó klasszikusát, a Christine-t, az körülbelül tudja, hogy milyen egy autó, amikor úgy igazán bedurran az agya. A RAV4 ezt túlteljesítette: már glancolt szerkóban, séróbáró hajzattal és arcomra fagyott filmsztár-mosollyal - annak tudatában, hogy az autókereskedésben egy hölgy csücsül -, zuhantam be az ülésre, amikor hopppp... autó nem indul!! Kicsit lettem csak ideges. Nézem a műszerfalat: minden működik, csak gyújtás nincs. Akkor kezdtem el igazán gyanakodni, és jöttem rá a megoldás kulcsára: kéremszépen, nincs itt semmi turpisság, egyszerűen csak az indításgátló teszi a dolgát, vagyis meggátolja, hogy elinduljak. A pillanatragasztó, amellyel az immobilisert tizenéve házasították össze az egyik panellel, úgy gondolta, hogy a mai szürke reggelt választja az elválás szomorú pillanataihoz: némi telefonálgatás, oknyomozás, visszafogott - inkább csak gondolati síkon megfogalmazott - káromkodás, aztán csavarhúzóélesítés, műszerfalbontás... és hoppá!, kiáltott volna fel Fábry művészúr, ha arra járt volna: meglett az eltűnt ketyere valahol a kábelrengetegben.
Némi pillanatragasztózás (az ember azt gondolná, hogy 26 év alatt meg lehet tanulni az efelé ragasztók helyes használatát, így elkerülve a bőrfelület hozzáragasztását nemkívánt tárgyakhoz... ám ez nekem azóta se sikerült valahogy), pötty önrestaurálás (glanc cucc, szálrafésült frizkó, sztármosoly) és már indulok is. Természetesen címet nem vittem magammal. Valahogy megszoktam, hogy mindig odatalálok, ahová indulok, csak azt vagyok hajlamos elfelejteni, hogy kevésszer járok ismeretlen környéken. Például azt tudom, hogy hol a Mogyoródi út... na de a fene se gondolta volna, hogy ilyen hosszú! Közben persze elkezdett esni az eső, maszatolós stílusban festve vissza szürkére az amúgy kék autót, így alapjaiban végezve a szépnek nem mondható kocsimosással, amelyet reggeli activityként végeztem. Idősek is elkezdhetik.
Amikor az ember azt gondolná, hogy több meglepetés már nem érheti, kezdődött az igazi kálvária: kiderült néminemű adalékinformáció a saját és a más autójáról. A sajátomról az derült ki, hogy fiatalabb, mint gondoltam, de sajnos többet is volt törve, mint azt sejtettem. Így jár az, aki használt autót vesz. A kiszemelt autó is sérült, de csak olyan hölgyvezető-szinten: kis parkolási horzsolások erre-arra. Belül viszont csodaszép. Optitron-műszerfal, bőrözés mindenhol. Ha nem lenne olyan kívülről, mint amilyen, akkor már boldog Corolla-tulajdonos írná ezt a blogpostot, feledve a mai bénázásokat. De nem. Végpoénként egy egészen lazának indult gombnyomással sikerült eltűntetnem a mai napot apró részletekig cizelláló meseestemet. Belátom, nem megy ez ma nekem. Asszem elmegyek aludni. Jó éjt!
Az utóbbi napok - hetek a használtautó fórumok lázas böngészésének jegyében telt. Ez olyannyira elhatalmasodott rajtam, mint Anakin Skywalkeren a Sötét Oldal, pedig azért voltak ellene próbálkozások (másoknak ez a megoldás három részbe és egy Mark Hamillbe került) - a tervgazdaság keretében kimatekolt autócsere már évek óta érik kiteljesedni, de lehetőséget erre igazából csak nemrég kaptam. Egyszóval: váltani. Na igen, de mire?
A hazai autópiac első blikkre rendkívül széles spektrumát meglovagolva az ember hajlamos átesni még a legtropább ló másik oldalára is. Legalább is én hajlamos voltam, pedig nem dakota lóra ültem. Két hétbe került magamat lebeszélni (némi családi és baráti háttérzümmögés segítségével) egy Rover 75-ről. Valószínű, hogy a döntésemet az is kegyetlenül elhúzta, hogy a közelben két Rover 75 tulajdonos is parkoltatja naphosszat az autóját, és így sose tudtam úgy elmenni itthonról, hogy meg ne csodáljam a faberakással ékített tévés-dévédés műszerfal köré tolt fullextrás gépcsodákat. Köztudottan meggyőzhető vagyok a lassú felfogásom ellenére is, így a Rover, azzal, hogy már nem létező márka, bekerült a nálam feketelistán lévő gépjárművek közé. Mielőtt bárki is megróna: nem, nem a Suzukira gondolok, hanem azokra a márkákra, amiket jellemzően olyan emberek birtokolnak kishazánkban, akiknek nem szeretnék márkatársa lenni - sem a kultúra, sem a szándékos hajhullatás azon fokát nem értem még el, hogy ezek közül válasszak. Természetesen minden tisztelet a kivételnek, merthogy nem egy kivételt ismerek. Kedves környezetem különféle autókba tudna elképzelni. Julcsa például simán beültetne a Rover art-deco műszerfala elé, szivarral a számban, enyhe borostával, Vivaldival. Az más kérdés, hogy ha megnyerné az ötös lottót, állítása szerint meglepne az új, pasis RAV4-el. Szüleim Golfozni küldenének, pedig akkor én már inkább Toledóba mennék. Anikó - parkolási megfontolásokból kiindulva - Ticóztatna. Peti a Volco C30-at ajánlotta a figyelmembe, azzal a kiegészítéssel, hogy amennyiben a választásom e típusra esne, muszáj lennék mindenhová őt is magammal vinni.
Felülkerekedve a heti káoszon, pénteken megfogalmaztam igényeimet azzal az alsó középkategóriás járgánnyal szemben, amibe majd szívesen tenném bele testemet előre kitervelt vezetés megvalósításának szándékával. Azt nagyjából tudtam, hogy meddig nyújtózhatok a vásárláskor és azon túl, így az első igény a gazdaságosság zászlaja árnyékában látta meg a napvilágot szőke koponyám alatt és ez cseppet képzavarra való gyanakodásra adhat okot - de mindegy is, ahogy azt egykoron egy egykori cimborám mondotta volt. Az Audi A3 gondolata rövid kóstolgatás után lett száműzve a feledés "pénzkidobás" feliratú bugyrába, de még aznap számalkos csoporttársaim és egy tavalyi álmom hatására a szűrőn (ami nagyjából egybevág az ilyenkor szokásos klisével, miszerint az AUTÓ legyen szép, gyors, férfias, eredeti) több-kevesebb találattal a Toyota Corolla akadt fenn, ami ugyan nem eredeti, de legalább az összes többi igénynek igyekszik megfelelni. Nem tudom, mennyire fog hiányozni az a plusz 30 ló a ménesből, de a tesztek szerint az 1.6-os Corolla Hatchback (már Auris néven fut) durván ráver az ötös Golfokra, úgyhogy egyelőre nem aggódom - gondolom a 300 kiló mínusz jótékonyan fogja eldönteni ezt a kérdést.
Hogy mennyire vagyok lelkes? Nagyon. Holnap megyek lefoglalni Őt. ;o) Képek lesznek.
Nem szokásom senkit sem akarattal megbántani, ellenben soha nem állítottam, hogy ezt a jövőre nézve is fenntartom. A jövő pedig, ebben a vonatkozásban legalábbis, elkezdődni látszik tegnap óta.
Kaptam ugyanis egy levelet a Számalkos tanulmányi előadómtól, amelyben gratulál ügyességemhez és kitartásomhoz, amelyekkel sikeresen befejeztem az első félévet, ugyanakkor majdhogynem zárójelben felhívta a figyelmemet, hogy a csoportunk létszáma tíz alá csökkent, és ezért az intézmény saját hatáskörén belül a mi fejünkkel is gondolkodva úgy döntött, hogy megszünteti a képzést - tehát mindenki mehet a... ahová csak akar. Vagy esetleg bevállalhatunk egy esti képzést, plusz fél éves padkoptatással. A grátisz diákigazolvány gondolata, megvallom őszintén, nem izgatott fel semmilyen szempontból túlságosan, mert ha még valahogy, azt mondom, hajrá (bár vasárnap Szentendrén 18 éven alulinak néztek, ami kifejezetten jól esett). Csak csendben jegyzem meg: tíz fős a csoportunk, és sehol sincs szabályozva, hogy a képzés megszüntethető bizonyos létszám alatt.
Pater türelmetlen és a saját, tanácstalan hangvételű levelemre egy minisztert meghazudtoló, simán (pozitív irányba) félreérthető pár sort kaptunk, amelynek tulajdonképpen mindenféle cizellálástól lecsupaszított mondanivalója az volt, hogy bár a Számalk mindent megtesz azért, hogy ne érezzük magunkat becsapva, ígérni nem ígérnek semmit. Szóval nem fog fájni. Csak akkor érthetetlen, hogy miért próbálkoznak be ilyesmivel...
A fordulatokban gazdagnak ígérkező és Poirot regényeket kuszaságban megszégyenítő eseményhullám folytatása holnap várható.
Update (01 / 26, 07): eljött a második kamaszkor számomra, legalábbis olyan értelemben, hogy tegnapi bejegyzésemben megfogalmazott meglátásaimra rácáfolva mégis felizgatott a grátisz diákigazolvány gondolata. Nem is kicsit. Már csak azért is, mert a rendszerinformatikus kollégák is megfelelő mértékig háborodtak fel, így olybá tűnik, hogy még értelmes alapokon nyugvó kompromisszum is lehet a tömeghisztériába fulladt elmúlt két napból. Számalk - diákok: 0-1. (A bejegyzés címe ezért is változott.)
Kedves kommentező Blogolvasóim!Azzal a néminemű kiegészítéssel szeretném a továbbiakban bonyolítani az amúgy sem könnyű Életet, hogy e blogpostom írásától fogva a naplóbejegyzéseimhez és albumokhoz fűzött hozzászólásaitokat az e-mail címeitekkel is el kell, hogy lássátok. A címetek sehol nem fog megjelenni a honlapon, csak és kizárólag az irdatlan mennyiségű spam-et hivatott tovább szűrni. (Illetve már láthattok utaló jeleket bizonyos kényelmi szempontokra alapozott fejlesztésekre.)Megértéseteket maximálisan köszönöm!
