Nagyon várom már a pillanatot, amikor a flickr valamilyen szinten folytatni tudja (ha akarja egyáltalán) a tavaly a Yahoo Maps-szel már elkezdetett mashup-törekvéseit. A 2005-ös social networking / community builder kategória slágerét, a hazai iwiw-et sok ismerősömnél (csakúgy, mint nálam) nagyon gyorsan leszorította az utóbbi hónapokban az amerikai képmegosztó - egyedül a contact-ok kicsit kreatívabb módon történő kezelését képzelném el adalékként: konkrétan a "kit ismerhetek" és a "közös ismerősök" opciókat hiányolom nagyon. Mivel a flickr lényege a különböző érdeklődésű emberekkel való kapcsolattartás a csoportokba történő postázáson keresztül, nem ártana ezt a lehetőséget tovább erősíteni. Szerintem pont az ismerősök különböző ízlése az, ami érdekesebbé teszi a flickr-t az "egyszerű jelölgetős" ki-kicsoda jellegű társaságépítő szájtoknál: és ha az ember már nagyjából tudja, hogy melyik ismerőse melyik képre bukik, igazi etetésnek minősül egy-egy külön témára épülő sorozatkép feltöltése két-három napos eltéréssel.
Azt szeretem, amikor az embernek ilyen diszkrét módon adják tudtára: semmi közöd ahhoz, amit látsz vagy látni szeretnél. Általánosíthatnék, de minek.
(Északi szélesség 66 fok 15'38.96", keleti hosszúság 179 fok 14'10.45", magasság: 405 méter)
Miközben a szakirányú fórumokon a fotosopperek és a képmanipulálásért kevésbé rajongó lelkületű fotósok finoman fogalmazva is ferde szemekkel hajlamosak egymásra nézni, a végletek között valahol félúton egy teljesen új dolog kezdi pofozni a két tábor híveit. Amire itt konkrétan gondolok, az nem más, mint a HDR (high dynamic range): három vagy több különböző megvilágítási értékkel fotózott kép egymásra erőszakolása és aztán némi további simogatással történő megnyugtatása. Az egész történetesen odáig fajult, hogy a flickr sorra alapította a HDR-rel foglalkozó csoportjait az elmúlt időszakban - népszerűségét méltán mutatja, hogy két HDR képem pár órán belül száz embert vonzott magához, jó sok kedvencnek jelöléssel. Ennek kitestesedéseképpen a technika egyik guruja, Trey Ratcliff írt egy ultrabrutál tutorialt, amit ajánlok Mindenki figyelmébe: és ha nem is a technikai zanza miatt, akkor a szemkápráztatóan szép felvételek végett.
Hozzávalók: egy darab újonnan vásárolt autó, egy darab szőke tulajdonos, négy darab meghatározhatatlan gumi az autóra szerelve (valószínűsítve, hogy az nyári), egy darab hóvihar február végén, meghatározhatatlan határozatlan meteorológus, egy darab telefon.
Ijedjünk meg az időjárásjelentéstől. Fogjuk meg a szőke tulajdonost, rendeljük meg vele telefonon a garnitúra téli gumit, ültessük be az autóba, vigyük le a legközelebbi gumishoz. Ott csináljunk nagyfiúsan, fizetést oldassuk meg okosban. Telefonálgassunk fontos ügyekben. Hagyjuk, hogy kiderüljön: a gumik már eleve téliek. Tegyünk úgy, mintha ez számunkra nem lenne új információ. Köszönjük meg a segítséget, ültessük vissza a tulajdonost az autóba, és hajtsunk el fizetés nélkül.
Tegnap kipróbáltam a receptet, nem rossz, de azért kicsit arcpirító érzés benyelni.
Ez a bejegyzés elvileg fotóblogként indult, de nem állom meg, hogy a hétvége egy-egy pillanatát ki ne ragadjam gondolatbűnözés és további felhasználás végett. A péntek délután és a szombat délelőtt nimbuszát továbbra is a számalkos órák erősítették, némi külső ráhatástól kényszerített önértékeléssel egybekötve, amelyet egy fergetesnek ígérkező, energia hiányában azonban stabil ülőhelyzet elfoglalását és további önértékelést elősegítő Pistit ünneplő szülinapozás követett a B7-ben. Utóbbi, már-már józsefattilás pszichoanalízisre mutató vizsgálódás eredményeként azt a csoffadt szájízű megállapítást sikerült kikerekíteni a számon, hogy bizony, öregszem már annyira, hogy a '80-as évek slágereinek rádióállomásaihoz szokott hallóberendezésem idegesen lépjen reakcióba a magas BPM-számú szerzeményekkel, amelyekről kicsit nosztalgikusan a tinidiszkó fogalom jutott eszembe - életfelfogásban inkább, mint szilárd erkölcsökben. A hétvége így egynaposra és nem másnaposra sikeredett, ám ezt tovább szűkítette a vasárnap reggel. A reggel ugyanis nálam nem napszak, hanem állapot - és ez különösen igaz a vasánap intézményére, amely szinte metafórát képez a "csúnya", "rossz", "gonosz", "emberiség-ellenes" és "parkolótársaság" fogalmakkal. A nap még akár szép is lehetett volna, ha nem követi ónos eső, havazás. Egy komplett tél, egy napba sűrítve. De nem másnapba.
Az Élet olykor kellemetlen dolgokat tud produkálni, de erre a mai napra inkább a "ritka nagy pofátlanság" fémjel illene. Ma délutános voltam, de anyum felajánlotta, hogy menjek a Polojával dolgozni, ne kelljen a Corolla miatt folyton az útszéli nyerőgépnél dobálni a gurulóst, vagy éppen a parkolóőrőkkel állóháborút folytatni. Munkavégeztével még üvegtechnika előadásra is mentem, ahol a tanár inkompetenciájából kifolyólag szabotáltuk az órát (hogy divatos fogalommal éljek: polgárilag engedetlenek voltunk). Ekkor indult be az események akkor még végeláthatatlannak tűnő láncolata. Julcsáék előtt ugyanis a Polo netovábbot parancsolt az automata váltónak, amely ezáltal nem volt hajlandó P állásból elmozdulni. Telefonálás, trailerhívás. Aki folyamatosan olvassa a blogomat, annak derenghet, hogy alig másfél hete az előző autóm számára találtam hasonló utazómódot. Innentől címszavakban folytatom: trailer elől, hátul a Corollában mi, robogás az óbudai autójavítóba. Megérkezés, helyzetfelmérés, papírmunkázás, Polo leemelése a trailerről. Trailer fullgáz tolat, telibekap egy zsír új Passatot, ami a felismerhetetlenségig törik. Mély lelkiismeret-furdalás és világvége-hangulat. Polo percek alatt megjavul. Hazafelé két autó, két sofőr. Itthon apum ragaszkodik, hogy a Corollával ő állhasson le az ominózus emelkedőre. Corollát a parkoló falán meghúz. Nem nagyon, de hangosan. Szabolcs-szívzuhogás. Vacsora, bor, nyugvás békében. Elhamarkodottan. A mai postával érkezett két boríték az egyik parkolótársaságtól az én nevemre. Az élet pofátlan. Vagy csak én csinálok valamit rosszul?
Tartozom egy vallomással. Titkon egy, az emberiség elleni bűntettet elég perverz módon kimerítő tüchtig kis megemlékezést szerettem volna összecsapni az új négykerekűmről, méghozzá olyan részletességgel és szellemességgel, hogy Winkler Robit azonnal nyugdíjba küldi a totalcar csapata. Aztán a kezdeti eufóriából lassan visszapofozva magam a valóságba, rájöttem, hogy messze estem én a szellemesség fájától, no meg az autóiparnak csak egy bizonyos szegmensével volt szerencsém testközelbe kerülni, az is valamiféle felületkarcolgatás gyanánt. Így inkább csupán néhány impulzust vezetnék tovább elektronikus formában, hátha valaki éppen most venne használt autót és kedvet kap.
Az autó szép: kívül is, belül is. Külsőre ismerősek lehetnek bizonyos jegyek, inkább egy japós megoldás az ötös Golf-ra, mint valami nagyonkorollás dolog. Aki szép Corollát szeretne, az úgyis megveszi a 2007-es sedan modellt. Bár a legmagasabb, Sol felszereltséggel vásároltam, elképzelhetőnek tartom, hogy a Terra és a Luna változatok is izgatóak tudnak lenni az utastér láttán. A kevlár textúrájú krómozás és Toyotától el nem várható módon fém részek és varrott bőr hirtelen látványa olyan módon tudja megdöbbenteni az embert (mármint azt a fajtát, aki sokat ült Toyotában és ismeri a nagyon jó minőségű, de kifejezetten ocsmány és unalmas műanyag elemeket), hogy a fedélzeti bizbasz vagy a számomra teljesen újdonságnak számító optitron műszerfal fel se tűnik. A hifi hat hangfalból áll.. hát, inkább nevezném jónak, mint nagyon jónak, de ahhoz képest, hogy gyári cucc, egészen jól szól. Ergonómiailag teljesen rendben van a belső tér, leszámítva a középkonzol felső részén tanyát vert CD lejátszót, amihez komoly kézügyeséggel és hajlékonysággal lehet csak eljutni - ezt igyekszenek feloldani a kormányról vezérelhető rádió és CD kezelőszervei, amik kapcsolgatása az első két nap után elég durva izomlázat okozott a hüvelykujjam tájékán. A könyökömön látható enyhe bőrpír jelzi, hogy a kardánbox létezése továbbra is szokatlan jelenség, mivel ez az előző gépről hiányzott. Az elektromos ablakokat vezérlő gombok nagyon kultúrmérnökösek, bár még nem sikerült olyan ülőpozíciót elfoglalnom, hogy ne kelljen teljesen behajlítani a karomat az elérésükhöz. Az ülések kényelmesek. Hátul teljesen korrekt mennyiségű hely van három embernek, utánuk pedig egy kellemes méretű csomagtartó, nagyjából két-három hullának (szigorúan derékban szétfűrészelve).
A teljesítménye egészen jó az 1600 köbcentihez mérten, a 112 ló kellemes dinamizmust biztosít, bár bevallom, hogy a RAV4-em jobban gyorsult úgy 4000 fordulatig - felette a Corolla győz, nagyon szépen ki lehet préselni a magas fordulatszámból a rejtett tartalékokat is. A szigetelés teljesen rendben van, kifejezetten csöndi. Autópályán még nem mentem vele, de szerintem majd csak Németországban fogom meghajtani igazán - Corolla tulajok elmondása szerint 170 km / h felett már lehet hallani a futómű és szélzajt, 200 km / h körül pedig már eszeveszett igyekezettel kell túlordítani a motor zaját. Csak széljegyzet: a RAV4-em 140 km / h körül olyan motorhangot engedett az utastérbe, hogy egy Budapest - Zamárdi táv alatt a diskurzus a tőmondatok terén ki is merült. A kasztni brutálisan merev, és az egész autó nagyon valószínűtlenül tapad az útra, ami azt eredményezi, hogy nagy sebességgel is be lehet venni nagyobb kanyarokat. A váltó toyotás: sportosan rövid az útja, határozottan kell vele bánni, de mindent összevetve okos szerkezet és nagyon kézreesik. A kézifékkel nem vagyok kibékülve: elhelyezése miatt könnyen beleszalad a kardánboxba, ahonnan csak Chuck Norrist lealázó mozdulatokkal lehet kiboxolni és nem is valami erős, bár itthon egy 50 fokos emelkedőn parkírozok vele, ami gondolom nem szolgál a kívánt hatás javára. A fék dinamikus, biztonságos és csak satuféknél kenődik fel az asszony a szélvédőre. Akkor viszont nagyon. A fogyival kapcsolatban állítólag a férfiak büszkeségből szoktak hazudni, ezt én most itt megtörném: a szóróanyagon a kombinált fogyasztás 8 literről regél, a fedélzeti ámítógép nekem kereken 10 litert mutat a városi dugóban - gondolom autópályán lehet tartani a 6 litert, és így korrekt a 8 kombinált. Csak megjegyzem: ez a RAV4-es értékeknél kerek 5 literrel kevesebb, és bár ez így se kevés, mégsem kell privát benzinkút felállításába invesztálni.
Tehát, egy hét impulzus után: az autó nagyon tetszik, sokkal több van benne, mint amit elvártam egy Corollától. Az igazi tapasztalat amúgy is csak évek alatt fog kialakulni a gépről, úgyhogy népítélet helyett röviden és tömören: bátran ajánlom mindenkinek, aki alsó középkategóriás autót keres.
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
