"A hardcore user-ek beloginoltak a strand session-re" - találtam az elmúlt héten valamelyik nap mondani, miközben lábunkat lógattuk a horvát tengerparton. Irtózatos módon iparkodtunk az elmúlt egy év kipihenésén, aminek megvalósítása nagyjából sikerült is, de a teljesség jegyében még egy hetet el tudtunk volna képzelni az édes semmittevésben. Úgy döntöttem, hogy helyettem kivételesen szóljanak a képek, így visszamenőleg dátumozva minden nap kiteszek egy-egy fotóblogot. Selce exkluzív, csak itt, csak most, csak Nektek. :o) Utóbbi képem július 15-én a Yahoo! ötszázas toplistájának első helyén trónolt - köszönet Mindenkinek érte.
A hétből még csak két nap ment el, máris két állásajánlatot kaptam reklámügynökségektől fotós munkakörre. Az a jó, hogy sose kapkodom el a dolgok bejelentését, mindig megvárom, amíg konkrétan kisül valami. :o))
Pazar élményben lehetett mindazoknak része az elmúlt napokban, akik szeretik a minden kétséget kizáróan rezzenéstelen arccal körül nem írható hőfokot - mindezt persze Budapesten. A munka tulajdonképpen ekkor is gördülékenyen mehetne, azzal az apró feltétellel, hogyha "munka" címszóval stencilezném fel azt a folyamatábrát, amely egy légkondizott toronyház legfelső szintjén elhelyezkedő, körpanorámás irodahelységben mondjuk a következő szépségkirálynő-választás esélyeseinek portfólió-átböngészését ábrázolja. Tekintettel arra, hogy az utóbbi mondatból nem emelhető át az elmúlt hét napomból egyetlen elem sem a Csörge-féle igazsághalmazba, ezért gyakorlatilag maradt továbbra is az izzasztó munka reflektorfényben, a már korábban is röviden ecsetelt ik... hmm... "északi" lámpákkal kiegészítve. A hőség valamilyen szinten úgy látszik a józan eszemet is befolyásolta vagy legalábbis retinális sérüléseket okozott, mert simán végiglőttem egy délelőttöt (úgy háromszáz lényegi exponálás) f2.3-as blendével, aminek eredményeképpen heveny idegrángást véltek rajtam felfedezni a körülöttem tevékenykedők. Szépen angolosan: redo. Ennél már csak az volt viccesebb, hogy bizonyos tükröződő tárgyakról a rövidnadrág klasszikus értelmezését megszégyenítően sokat sejtető vágású, mégis hetero pasiknak fejlesztett anzugban (lásd még: hőség) lőtt fotókon bizony Adoniszt arcpirítóan hazazavarós testalkatom is megvillanni látszott itt-ott, persze ez már csak elpakolás után, retusáláskor vált érzékelhetővé. Kicsit azért eljátszottam a gondolattal, hogy megviccelem a múzeumot, de sajnos a képeken elfelejtettem (bármivel is) integetni. Ismételt redo. A hét méltó zárása volt a Harmadik Shrek, ami úgy tűnik, beállt a triológiák lezáró epizódjának kijáró sanyarú sorsot választók kanyargó sorába. A stáblista elején még azon gondolkodtam, hogy vajon a cselekmény melyik részét aludhattam át, hogy ilyen kurta-furcsa lett a film, de csakhamar rájöttem, hogy valószínűleg a harmadik bőr lenyúzása és a jegyeladások komoly, matematikailag minden bizonnyal elég röviden leírható összefüggésének hányadosaként láthatott ez a kis Shrek napvilágot - de mindegy is, majd a hétvégén kipihenem... ha nem lesz hőemelkedésem.
Közel két teljes délután és egy tessék-lássék délelőtt alatt sikerült megszülnünk a saját tervezésű fénysátrat, ami méreteivel már a legkisebb helyiség fajansztrónjára pályázik. Igazából azt is mondhatnám, hogy a profizmus és az általában rámsütött precizitás égisze alatt elkövetett és mesteri szintre emelt építőmunka gyümölcsének szüretelése vett igénybe ennyi időt, de a valóság sokkal prózaibb, kijózanítóbb és alpáribb. A fordítva berakott csavarok, félrefúrt menetek és egyéb gyártók női felmenőire tett sűrű utalások közepette új fogalmat sikerült alkotnom: "barkácsdilettantizmus". Érdemes kicsit megállni, elgondolkodni, ízlelgetni a szót. Barkácsdilettantizmus. Megvolt? Oké, ha szembesültünk azzal a ténnyel, hogy ez a szó az én és általában az elvont gondolkodásra hajlamos emberkék nagy részének életét végigkíséri (ígytehát akár a Tietekét is), akkor mehetünk tovább. Megszületett tehát vasból, fából és verejtékből a 150 centi magas, 80 centi széles fénysátorra emlékeztető ojjektum, amelynek kakasülőin három darab gégecsöves, ezerforintos lámpa lóg a kocka belseje felé, így gerjesztve a vizuális éhséget arra, hogy mindenki, aki kicsit is a közelébe kerül, azonnal használni kívánja. (Nekem persze valami kivehető ajtajú... de mindegy, ezt inkább hagyjuk...) Persze a hőt is gerjeszti, tesztuser rangnak kijáróan az Iparművészeti Múzeum közelgő kiállításának első tárgyait fotózhattam így ma már lelkesen, de izzadságtól nedvesen. (Hölgy Olvasóimnak a történet néminemű nemi eszkalálásaképpen írhatnám azt is, hogy az izzadtságcseppek kicsi Bulgari-illatú üveggolyókként gyöngyöztek végig felsőtestemen, ha tudnám, hogy ez valakit egyáltalán érdekel... De mindegy.) Apropó, ezerforintos lámpa. Az egyik északi bútorgyártó legolcsóbb lámpáját sikerült beválasztanom, ami konkrétan a csomagból kikerülve halt szörnyet a kezeim között, figyelemmel arra a tényre, hogy a fémcsavar a meneten túl légüres térből készült, és ebből a roppant egyszerű okból kifolyólag ropi módjára tört ketté ujjaim ideges scannelésének hatására. Ennyit északról. Ígytehát ma délután kettő és hat között sikerült kerek 350 fotót készíteni, amelyből a hasznos, feldolgozott tartalom mintegy 80 kép lett. Mivel a családi felsővezetés a munkautat elnapolta valamelyik másik évre, ezért a múzeumi fotózás a hét további részének vegyes érzelmekkel és felhangokkal tűzdelt eseménysora lesz. Tekintve, hogy az elkészült képek egyelőre nem publikusak, holnap csinálok egy fotót a tákolm... vagyis a fénysátorról és egy semleges tesztképet is mutatok, hátha valamelyik szelíd őrült fotóslelkületű bajtárs előbányássza a kerítésre félretett léceket, és egy laza hétvégén megtudja, hogy a magyarok Istene bizony fénysátorban (is) lakik.És az ígért képek (06 / 19, 07):
"Nicht mit uns", "Think flickr, think", "I won't upload anything" és hasonló rövid jelmondatokkal lett teli a flickr egy hét leforgása alatt - mind a Yahoo! által bevezett cenzúra ellen tiltakozva. Az öncenzúra nem rossz dolog, ha van értelme és kifejezetten undorító, ha a marketing egy elhibázott mellényúlása miatt történik. A sztorit helyettem sokkal jobban meséli el ervin a Kispadon. (Aki azt hiszi, hogy viccelek, az nem tudja, hogy milyen nehéz letakart szemmel önarcképet csinálni. :o))
Úgy tűnik, van valami baljós sorsszerűség az események bekövetkeztének időpontjában és helyében - mert ha mindezeket egy frekvencián szeretnénk ábrázolni, és mondjuk elektrokardiogramm görbeként gondolnánk rá, nem tudnánk eldönteni, hogy a kedves paciens végelgyengülésben vagy szívrohamban készül-e elhalálozni. Én úgy nagyjából mindkettőben, bár valószínűleg a szívrohamnak lenne némi elsőbbsége. Ha Subbásan fogalmaznék, valószínűleg random kínzó kérdések formájában manifesztálnám erős vágyakozásomat a sűrű édesanyázásra, de én ilyet sose tennék. Vagyis most nem.Tovább...
Azt gondoltam, hogy egy csúcs alapfilmre és egy durván csúcs folytatásra csak egy minden pálmát magáénak orozó, trilógiát méltón lezáró harmadik rész követhet. Mint általában hajlamos vagyok, ezt is rosszul gondoltam - hétvégén megnéztük a Karib-tenger Kalózai harmadik részét. Egyértelműen "Újratöltve"-feeling kerített hatalmába, és az utolsó negyedóráig ez volt az uralkodó széljárás, ha szabad stílusosan fogalmaznom. A vizuális megoldások magasan elvittek minden prímet: a jelmezek csodálatosak voltak, a 3D grafikusok pedig az utolsó fillérig megdolgoztak a pénzükért - a filmvégi tengeri csata valami egészen brutálisra sikeredett. Konkrétan a dramaturg látszott a szememben elvérezni a Dreamworks speciális effektjei ellen vívott csatában: erőltetett dialógusok, ámerikai filmekből jól ismert monológok, erősen színpadi megoldások... nem is értem igazán. Mintha azzal sem törődtek volna, hogy rendesen magyarra fordítsák (a szinkronos filmeknek nem a fordító a szűk keresztmetszete, hanem a néző, aki nem ért egyet a fordítóval), tele volt szó szerint fordított tipikusan angolszász szófordulatokkal ("nem odajutni veszélyes, de visszajutni" -- könyörgöm, olyan nehéz lett volna egy "hanem" szóra cserélni az angolul egyébként jól hangzó "but"-ot?). Depp és Knightley játéka kiváló volt, Bloom csúfos sokadik mellékszerepre kényszerült - ennyi erővel ki is hagyhatták volna a figurát. :o)
Az első részt még Németországban láttam (auf Deutsch ohne Untertitel...), utána azonnal megnéztem itthon magyarul is, a másodikat tavaly végigkönnyeztem a nevetéstől, a Világ végén "túl" pedig úgy álltam fel a moziszékből, hogy nem tudtam egyértelműen eldönteni: tetszett-e vagy sem. Az egész produkció megdöbbentő része az utolsó tizenöt percre esett, amikor a rutinos néző azt gondolhatta volna, hogy tisztába került a befejezéssel az azt megelőző 2 óra 20 perc alapján -- és mekkorát tévedett! Egyszer ajánlott Mindenkinek, már csak az első két rész miatt is. Fanatikusoknak akár többször is, kisebb adagokban.
Az elmúlt, blogmentesített időszakban a műtárgybecsüsi oklevél megszerzésére tett elkeseredett erőfeszítéseim eredményeképpen a létrejött produktumok egyrészről a műtárgybecsüsi oklevél, másrészről az elkeseredett erőfeszítések gyökös tagjaként visszamaradt elkeseredettség volt. Utóbbi szerencsére csak az előbbi folyományaképpen maradhatott fanyar ízként a szám szegletében: egészen konkrétan volt már jobb vizsgám is. Nem is igazából a felkészültségem illetve az izgalmaim határozták meg a feleletemet követő lelkiállapotot, inkább a csalódottság vagy lelkiismeret-furdalás, hogy nem tudtam olyan szinten megfelelni az általam kitűzött követelményeknek, mint azt szerettem volna. Mielőtt félreértenétek: egyáltalán nem sikerült rosszul a vizsga, csak valahogy mást vártam. Az élet majd megtanít ezt a játékot is játszani, szándékaim szerint becsületesen. :o)
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
