Ma egy éve, hogy elkezdtem ezt a blog-ot. Nem szeretnék ömlengeni, statisztikákat mutogatni - csak megköszönni, ha néha idetévedsz és megtisztelsz a figyelmeddel. Köszönöm. Ha pedig van esetleg pár gondolatod, akár itt, akár emilben, minden szót örömmel olvasok. Hogy ne csak én írjak. :o) (Elnézést a kupiért a konyhámban. ;o))
Nem kis lelkiismeret-furdalás következtében döntöttem úgy, hogy egy ideig elrejtem a kiváncsi szemek elől a honlapon található magánélettel kapcsolatos képeket - nem azért, mert az érintettek (Julcsi, családtagok, számalkos és államigos játszótársak) rossz néven vennék azt, hogy nem nagy látogatottsággal bíró kis galériámban időről-időre feltűnnek, hanem azért, mert annyira elhanyagoltam az albumok karbantartását és új képek feltöltését, hogy szégyelltem, hogy az utolsó képek januárban lettek elkattintva. Amíg rendet teszek, addig a flickr-en publikált fotóimból láthattok válogatást a pix szekcióban. Köszönöm a türelmet, megértést.
Kerek egy évvel ezelőtt, ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy milyen háromlábú fotóállványt ajánlanék, akkor - tekintettel a tudatlanság áldására, és annak egyszerű elmémre ható erős befolyására - nemes egyszerűséggel azt a tanácsot tudtam volna adni, hogy "menj be az első piros-fekete hülyeazértnemvagyokba vagy fukarboltba, és egy pofás darabot válassz ki". Ma már kifejezetten rossz tanácsnak tartanék egy hasonló megnyilvánulást - nem az említett párezer forintos műanyag háromlábú miatt, sokkal inkább azért, mert nagyon függ az állvány a felhasználási területtől: pár dekás kompakt vagy bridge gép mellé egy ilyen szerkezet kifejezetten jó szolgálatot tehet, egyrészt azért, mert nagyon könnyű, másrészt azért, mert a kiszolgálni kívánt géphez tervezték, egyszerű a kezelése és nagyon költséghatékony. Julcsival felváltva Plitvicében egy ilyen noname állványt hurcoltunk és tökéletesen teljesített - igaz, nem fújt a szél és nem többkilós súlyt kellett kitartania.
Miután megvettem a K10D-t, elkezdtem körbenézni, hogy milyen, nagyobb teherbírású állványok kaphatók mostanában, és bár álmomban egy magnéziumlábas, fogaskerekes billentővel megfejelt szerkezet jelent meg, az indoklást, miszerint közel sem eszem olyan forrón a fotózás kásáját, hogy egy ilyen cuccot beszerezzek, nagyon durván alátámasztotta az a cseppet sem elhanyagolható mellékzönge, hogy nincs laza kétszáz rugóm most egy ilyen játékszerre. Helyette megpróbáltam valami ésszerű megoldást találni, és mivel nem élet az élet háromlábú nélkül, szert tettem egy Giottos párosra: az MT-9351 jelzésű vázat kombináltam az MH-5001 cimkézésű fejjel. Mindezt két menetben, amelybe ismét a financiális okok szóltak bele, és a saját forrófejűségem ismerete, nehogy egy gagyi fejjel elcsapjam a szereléket, ha már egy spéci alu állványba invesztálok - kicsit abszurd a gondolat, hogy egy középkategóriás cucc, fejjel együtt kompakt fényképezőgép árában van. A helyes tartásról és hasonlókról olvashatsz, ha a tovább gombot választod. Ellenkező esetben ott a kék pirula. Tovább...
Az Easton Ellis könyveket (Amerikai Pszichó, Informátorok) tartottam az elmúlt hétvégéig az amerikai eldegenerálódás felnagyítására tett számtalan kísérlet (kezdve Beavis-szel és Butt-head-del) koronázatlan királyának. Alapvetően egyik-másik, a kategóriába skatulyázott mű inkább segélykiáltásnak indult, a kritikusok meg úgyis átformálják azt, amit a rendező és a forgatókönyv-író valaha gondolt saját alkotásáról. Egy szó, mint száz: megnéztük a Simpsonst, a mozifilmet, avagy konkrétan másfél óra sikoltozós röhögést, egy alapvetően buta, beteg, bugyuta rajzfilm köpönyegébe csavarva. A South Park elbújhat szégyenében -- Amerikának sikerült önmagát többnyire finoman és némileg kultúráltan kigúnyolnia... Ezt a másfél óra betegséget mindenki bevállalhatja. Még akkor is, ha nincs otthon pókmalaca - majd most garantáltan lesz.
Az elmúlt időszak fényképezőgép-kiválasztás és előrendelés lázában égve többekkel volt szerencsém megvitatni a különböző tükrös gépek tulajdonságait, pro és kontra. Néhányan teljesen meglepődve fogadták a hírt, hogy bár eddig Olympus géppel dolgoztam, elhagyom a márkát és Pentaxra váltok. "És akkor miért nem Canon?" Az igazság az, fakadtam ki, hogy nagyon haragszom a Canonra. Illetve nem is haragról van itt szó, hanem a marketing ügyes félrevezetésének felismeréséről. Egy vörös Canon logó vagy egy EOS Digital nyakheveder láttán a tájékozatlan embernek a Canon 20D / 30D, 5D és 1D gépek árai ugranak be, nem pedig az, hogy ugyanmár, a belépőszintű gépeknek is ugyanaz a pántja, mint a fél-egy-másfélmillás fényszerszámoknak. Az embert becsapja az asszociálás korlátoltsága, és a Canon-nak bizony ez elég nagy előny. Tessék megnézni Pajtások: a Nikon az esetek kilencven százalékában a hevederen feltűnteti a géptípust, az Olympus pedig vékony, rövid (és megjegyzem: rohadt kényelmetlen) pántokat ad a gépeihez - néha csodálom, hogy egyáltalán az Olympus felirat ráfér valahogy. (Csak csendben teszem hozzá, hogy az Olytól való eltávolodásom oka a jelenleg forgalmazott masinák által képviselt minőségben keresendő - gondolom a Camedia sorozat jobban menő szekér a cég számára, mint a tükörreflexes piac). Az előzőekben leírtakkal természetesen nem akarom leszólni a Canon gépeket: az olvasottak és hallottak alapján igenis kitűnő minőségű gépeket és lencséket gyárt a vörös óriás, de a Canon rajongók tábora valahogy sikeresen túlmisztifikálja a saját kedvenceit, pedig elég elvetemült állítás lenne azt mondani, hogy az azonos kategóriákban mindenhol a Canon gépek jönnének ki jobb pontozásban, mint versenytársaik, és itt most elsősorban a Nikonra gondolok. De amíg Móricka a hivatásos fotós nyakán azt olvassa, hogy "EOS Digital", addig teljesen mindegy lesz, hogy 150.000 forint vagy 1.500.000 forint lóg a fotós nyakában.
Ma szert tettem egy régi, szebb időket megélt zoom teleobjektívre, a Sigma 75-300 mm / F4 - F5.6 / MF személyében, a mai árakhoz mérten elég vicces összegért: tizenöt pénzt adtam érte. Gyakorlatilag a K10D azonnal rágerjedt az antik K/A lencsére, elkezdett kérdezősködni a gyújtótávolságról - némiképpen igazolva az egyik előző blogpostomban leírtakat, miszerint az összes Pentax bajonetttes (és M42-es) lencsével működik a gép. Igazából a neten nem találtam leírást az objektívről, gyaníthatólag a nyolcvanas években készíthették: rekeszgyűrűs, stabil szerkezet, mondjuk dög nehéz is, a zoom / fókuszgyűrűt leszámítva full fém az egész - állvány nélkül nem túl kezes jószág. A képminőségért megéri cipelni a háromlábút: a nagy átfogás ellenére kifogástalan képeket lehet készíteni vele a távolabbi végén is. Hirtelen ötlettől vezérelve előkapartam egy stepdown gyűrűt és az Olympus gépemhez vásárolt Olympus IS/L 1.7x HQ (C-180) lencsét. A C-180-as előtét Sigma obi végére történő erőszakolása 510 milliméteres gyújtótávolságot eredményezett, amit rögtön egy éjszakai felvételen próbáltam ki: az Országházat a Google Earth mérése szerint 2.4 kilométer távolságból sikerült így megörökíteni (nem vágott, nem módosított, eredeti 10 megapixeles felvétel - az alsó kép a teljes méret egy darabja).
Az első négy Potter filmet látva az ember könnyedén eldönthette, hogy a könyvforma részletes leírásait választja vagy a sokszáz oldal kurtafurcsa tömörítését másfél órában, szélesvásznon. Nem mondanám azt, hogy lagymatag, bár gyerekdedségben az első két rész vitte a pálmát, amíg nem történtek a Potterstáb életében gyökeres személynyirbálások, és sikerült már a harmadik rész is viszonylag elfogadhatóra. Az ötödik Potter film elütött a többiektől, nekem kifejezetten tetszett - kicsit olyan volt, mintha felkérték volt a Grimm testvéreket egy Matrix + Star Wars interpretáció megírására. Az utolsó, párbajos rész kifejezetten Star Wars - Clone Wars gyanus volt, pörgőforgó Chuck Norris-os akciójelenetek sokaságával.Aztán itt volt végre a hetedik, befejező epizód is, amelynek 12 milliós első kiadásából egy példány az én polcomon pihent meg, miután Németországban végiggyötörtem mind a hatszáz oldalt. Nem akarok semmilyen poént sem lelőni, ezért nem is megyek bele a részletekbe - nagyjából sejteni lehetett, hogy mi lesz a történet vége, és néhány fordulattal ugyan, de győzött a jó a sötétség felett. Bár a szereplőgárda nagyrészét J. K. nemes egyszerűséggel likvidálta és bár azt is megtudhattuk, hogy Dumbledore mégsem volt ám olyan nagyon jó ember, de összességében az első négyszáz oldal után elkezdődik a hosszan előkészített cselekmény, szigorú alapozással az első hat könyvre. Aki az előző könyveket nem olvasta, ne ezzel kezdje.
A múlt hétre esett a nyaralásunk második felvonása, ezúttal négyesben Németországba kalandoztunk. Nem kicsit éreztük magunkat jól és nem kicsit fáradtunk el, de majd kipihenjünk magunkat a munkahelyen. :o) Nem tudom magambafojtani: Berlin számomra egy kicsit csalódás volt -- kicsit olyan érzésem volt, mintha a város a múltbeli megosztottságot a mai napig nem tudta volna kiheverni, képtelenül eldönteni, hogy nagyon szép vagy konkrétan ronda akar-e lenni. Mindenhol építkezés, mintha az érkezésünket megelőző egy héten kezdték volna a várost felépíteni. Drezda viszont eszméletlenül szép, a feeling vetekszik Prágával. Élményfotók hamarosan itt, és folyamatosan a flickr albumomban.
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
