A képen a flickr legnépszerűbb, K10D-vel készített éjszakai fotóit láthatjuk. A kiemelt két rész Indig kolléga és a saját képem, mindkettő a budai várról. Mi lehetne jobb imázsőrzés fővárusonkról? Remélem, hogy a többi hazai flickr-ező is tovább támogatja ezt az oldalt. :o)
Régóta visszajáró Pajtások egészen biztos emlékeznek még az egyik magyar biztosítóról írt blogpostomra . Nos, a kedves társaság (akit előzőleg "G" néven emlegettem, holott teljes nevük "G. P.") úgy döntött, témát ad egy új bejegyzésre velük kapcsolatban.Tovább...
Csupán midweek szösszenetként adnám közre, hogy a Pajtások Hong Kongból szíveskedtek a közgyűrűsorom "használati utasítását" is megküldeni, amely szókapcsolatban értelmét veszti a "használat" és az "utasítás" szó bármilyen párosítása. A táblázatot még csak értem, mert a számok magyarul vannak (szőke mosolyjel), inkább arra lennék kiváncsi, hogy mennyire zavarnak el a sunyiba az első bekezdésben. Tessék bámészkodni, sosincs késő kínaiul tanulni.
Címként ugyan választhattam volna a Roxette szám helyett Murphy valamelyik örökérvényű törvényét is, azonban félek az örökérvényűségtől - legalábbis azzal kapcsolatban, hogy ami elromolhat, az igenis el fog romlani. Kezdeném a szombattal, mint a hétvége katarktikusabb pontjával. Mindig idegen érzés volt számomra taxiba szállni, de kifejezetten rossz érzés volt, amikor egy taxi szállt belénk: a hétvége első reggele, amint Julcsit angolra vittem volna, magamat pedig a Számalkba, alig háromszáz méter után elég szívszorító eseménnyé változott. Tudni kell, hogy a lakóhelyünktől nem messze fekvő kereszteződése (amin minden alkalommal át kell hajtanom) elég ostobán van megoldva: ez előbb jobbkezes utca volt, nemrégiben mackósajt táblákat tettek ki. A jobbkezet sem adta meg senki, az elsőbbségadás kötelező jellegére felszólító táblák egy-egy fa mögé történő beszuszakolása (éljen soká, aki lerakta őket) alig használ a forgalom javára. A taxis bár lassított, valami oknál fogva mégis úgy döntött, hogy gyorsan indul el, közben mi már előtte masíroztunk a Corollával, merthogy elsőbbségünk nekünk volt: a végeredmény egy nagy csatt, egy nagy pörgés, majd farral közeledés egy postadoboz és egy villanyoszlop felé. Julcsi szokta mondani, hogy minden olyan gyorsan történt -- és a vicc az, hogy pontosan ellenkezőleg minden nagyon lassan történt: az alig pár tizedmásodperc alatt tisztán emlékszem, hogy a dudáért nyúlok, aztán csatt, Julcsira nézek, Ő kapaszkodik, de nem szól, nyomom a féket, kipörgünk, belenézek a tükörbe, látom a zöld fém dobozt és a villanyoszlopot, és csendesen abban reménykedem, hogy megállunk, mielőtt a vasbeton kettészelné a kocsit, közben behúzom a kéziféket, csikorognak a kerekek, valami dörren, kidurran a jobb hátsó kerék, aztán fémes hang, csikordulás és végül a villanyoszlop előtt pár centivel nyugalmi állapot. Két szerencsénk volt: egyrészt senki nem sérült meg, másrészt a taxis egy teljesen nyugodt fazon volt - bizony járhattunk volna rosszabbul is, ismerve a magyar felsőkategóriás autók vezetőinek temperamentumát. Szóljanak a képek helyettem.
A mobilom természetesen éppen az ütközésnél hagyott cserben, többszöri kikapcs-bekapcsra sikerült csak telefonálnom. Szeptember utolsó hetében járt le a garancia. Itt jön Murphy a képbe, és bár most működni látszik, gyanítom, hogy ez a történet itt még nem fejeződött be.
A vasárnap az aktív pihenésé volt, és kihasználva azon ritka pillanatok egyikét, amikor a szemerkélő eső nem késztet autóba ülésre, busszal felmentünk a bokáig hófödte Normafára -- kétszeri sorbanállás forralt borért feledtetett minden rosszat, ami mostanában történt velünk.
A közgyűrű sorom ma délutáni érkezése Hong Kongból finoman szólva is gyermeki szintű eufóriát váltott ki belőlem: annak ellenére, hogy az idei tél sejthetően tartalmasabb lesz, mint a tavalyi előzmény, tisztában voltam azzal, hogy makrótéma nem csak szabadtéren, de fedett pályán is akad dögivel. Miután kivégeztem a kötelező óraszámlap tesztfotót, és egy almán is túlestem, lelkesen álltam neki feltúrni a kéglit valami használható téma után. Természetesen ott kötöttem ki, ahol tavaly ilyenkor elkezdtem: a mosogatótáji csepegő vízcsap mindig kecsegtető inspirációforrás azon kötélidegű fényképezőgép-barátoknak (ezek egyébként a legelvetemültebbek), akik szeretnek úgy fotózni, hogy kiszámíthatatlan lesz a végeredmény. Ennyit arról, hogy mit tud okozni a makrózás újrafelfedezése -- és ha belegondolok, hogy tavaly pont ez fogott meg annyira, hogy elkezdjek ismerkedni valamilyen szinten a fotográfiával, akkor ez a lelkesedés bizony gyorsan érthetővé válik. Mielőtt elrontanám ezt a blogpostot némi csepegős személyes nosztalgiával, néhány szót a közgyűrűről: messziről jött, primitíven egyszerű, mégis nagyszerű. Három, különböző hosszúságú, de akár egymásba is forgatható gyűrűvel lehet az érzékelőre jutó kép méretét (magyarul a leképezést) nagyítani, így egészen extrém közelségbe is juthatunk a témához olyannyira, hogy közben a fókuszpont szinte kiveri a frontlencsét. Ennek konkrétan az a hátránya, hogy nagyon közel kell jutnunk a témához (100-130mm-es gyújtótáv az ideális), de a nagy előny, hogy nem rontják a kép minőségét, mint a különböző dioptriával árusított előtét-lencsék. A gyűrűk teljesen egyszerű fémgyűrűk (hála az égnek, hogy nem fröccsöntött műanyag, mint az itthon kapható változat), nem szállítanak lencseinformációt sem, így fel kell készülnünk arra, hogy praktikusan csak olyan objekívval érhetünk el hathatós sikert, amelyiknek van rekeszgyűrűje (a teljesen automata objektívek, például a Pentax DA lencsék alapállásban a legszűkebb rekeszen állnak) -- a könnyű kezelhetőség iránt elkötelezett, kevésbé mazochista beállítottságú Pajtásoknak ajánlom az 1:2 vagy 1:1 leképezéssel rendelkező üvegeket. A rekeszgyűrűs buli miatt ugyan nincs lencsén keresztül történő fénymérés, de ezer forintért ne akarjunk csodát. (Némi update ide: utólag kiderítettem, hogy a "zöld gombbal" mégis tudunk fényt mérni.) Arra szintén érdemes felkészülni, hogy sok fényértéknyit visszavet a közgyűrűk használata, az én konkrét sorom teljes kihuzata öt centiméter, és hacsak nincs nagyon gyors lencsénk, akkor érdemes az egekbe tornászni a fényérzékenységet. A K10D-n ISO800 / F5,6-nál már kellemesen lehet kézből dolgozni, természetesen csak vakuval. Kényes pont az árkérdés: Magyarországon a különböző gyártók által forgalmazott közgyűrűk 18-40.000 forint között ingadoznak, ezek lencseinformációt is szállítanak, tehát gyűrűn belüli elektronikával rendelkeznek. Létezik noname műanyag sor is, 4-5.000 forint magasságában, ezeket azonban nem ajánlom, mert az első nehezebb lencse súlyától eltörnek, ráadásul ha nincs szerencsénk, akkor a vázat is károsítják. Érdemesebb körbenézni az eBay-en, hiszen már jó minőséget kaphatunk a semmihez nagyon közeli árfekvésben. Remélhetőleg az alább közölt elég sovány, inkább hirtelen felindulásból elkövetett három tesztfotó és a jövőben készítendő fotóim igazolni fognak, hogy a makrózás szerelmeseinek egy közgyűrű sor beszerzése must-have és instant-get kategóriák. Pentax K10D, Sigma 28-135mm, F/5,6, 1/4 mp, ISO 100, vakuPentax K10D, Pentax-A 50mm, F/1,7, 1/5 mp, ISO 100, vaku Pentax K10D, Sigma 28-135mm, F/5,6, 1/180 mp, ISO 100, vaku
Egy komolyabb vaku vételezése már megérett gondolatként sejlik fel nagy néha (a kiszemelt áldozat: Pentax AF-540 FGZ), ám egyelőre a pénztárcám mérete nem látszik találkozni a közeli és távoli jövőben elkövetni kívánt céljaimon túl egy vakuval is -- azok számára, akik eddig szomorúak voltak a beépített fényszerszámmal, álljon itt egy kis tipp. Ma, sötétedés után úgy hozta a sors, hogy korántsem fotós szemmel megvilágított üzletünkben egy festményt kellett lefotóznom, ráadásul üveg mögött. Ilyenkor az ember vagy hosszan exponál és utána fél órát vacakol Camera RAW-ban, hogy a megfelelő fehéregyensúlyt sikerüljön eltalálni, vagy megpróbálkozik egy villantással. Olyan helyzetekben, amikor még egy üveglap visszacsillanással is megnehezíti az ember dolgát, kezdjük igazán értékelni a külső vakukat. Szerencsére van megoldás, ha viccesnek is tűnik külső szemlélő számára, de az eredmény egyáltalán nem megmosolyogtató: beépített vakuval is lehet deríteni, mégpedig szépnek mondhatóan -- csak a megfelelő szöget kell eltalálni a derítéshez és persze kell egy jó derítőlap is. Utóbbi lehet egy világos kartonlap, de az imént említett ominózus festménynél a forgalmi engedélyemet használtam fel erre a célra. A K10D vakuágya és az objektív közötti beugróhoz nagyjából negyvenöt fokos szögben elhelyezve a derítéshez használt lapocskát már remekül lehet villantani: igaz, nem lesz profi a derítés, de ha megnézzük az alábbi két gyorsan összerakott fotót, látni fogjuk a különbséget. Ugyanakkor érdemes adni némi kakaót a vakunk fényerejéhez: +1.0 Fé nem fog rosszat tenni a végeredménynek és arra is vigyázzunk, hogy a derítőlap kicsivel magasabbra nyúljon, mint a vakunk, hiszen ha a fényszerszám "átlát" a lap felett, akkor a kép felső részében a villanás erősebben lesz érzékelhető. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs tökéletesen megvilágítva a tesztalany, de a próba kedvéért talán elnézitek ezt nekem. Update ehhez a posthoz, hogy egy egész napi fejfájás után megszállt a produktív hajlam, így elkészítettem kinyomtatható - kivágható formációban K10D-hez biztosan passzoló derítőlapocskát (bár erősen gyanítom, hogy minden mostanában használatos géppel működni fog), amit előlről hátrafelé kell becsúsztatni a vakupapucsba. Hű Pajtások emlékeiben joggal jelenik meg a "barkácsdilettantizmus", mint eposzi állandó jelző a nevem előtt -- és nem is jártok messze az igazságtól. A sablon letöltéséhez katt ide, majd méretváltoztatás nélkül nyomtasd ki és a fekete részeket vágd le. Ahol a scannelésen gyűrött a karton, ott 40-45 fokban hajtsd felfelé a papírt, és máris kész a derítő. A derített képet lecseréltem alább, immár a derítőlapot felhasználva. Derítés nélkül: Derítve:
Merően eltúlzott optimizmust gyakoroltam önmagamat illetően (ez, bevallom, nem egyszer történt már meg velem), arra alapozva, hogy nemrégiben egy délután alatt raktam össze egy komplett itthoni LAMP szervert, abba az édes álomba ringattam magam, hogy szüleim laptopján egy windows újratelepítés nem fog hosszabb ideig tartani másfél óránál. Rengetegszer csináltam már, szinte betéve tudom, hogy milyen képernyők váltják egymást és mikor mit kell megnyomni: tizenegynéhány év windows felhasználói tapasztalat, pofáncsapva néminemű, teljesen komolytalan rendszerinformatikai tudatlansággal (nevezzük inkább "homálynak") jó szolgálatot tud tenni olyan esetekben, amikor egy gép "elfárad", és ideje tiszta lappal indulni. A vasárnap esti vacsora alatt gyorsan felmásoltam mindent a laptopról a már említett itthoni kiszolgálóra, másnap pedig kezemben a windows install lemezzel készen álltam arra a bizonyos másfél órás kiselőadásra. Sajnos, mint megannyiszor már, az optimizmus eltúlzott volt.Tovább...
A bónusszal megfejelt hétvégén a minél kevesebb mozgásra törekedtem, így sikerült olyan stabil oldalfekvést kialakítani, amit szinte végig tartani tudtam négy napon keresztül. A pihenést ugyan megbolygatta a Mindenszentek által generált temető-login hullám, valamint egy lelkiismereti skálán alig kimutatható rendrakásra irányuló kezdeményezés, de nagyjából elértem azt a pontot, hogy erősen el kell gondolkodjam, vajon az alvástól vagy az alvástól vágott-e fejbe a már igen komolynak mondható hasogató érzés a halántékom mögött vasárnap estére. Persze elképzelhető, hogy erre erősen rátett a CD archívumom szemfájdító szortírozása (nagyjából ötven lemezzel több hely a polcon), de azt sem zárom ki, hogy az AC/DC Live duplaalbum markáns hallójárati terrorcselekménye a ludas. Szörnyű ez a szeles, hűvös, üresjáratokkal teli november - körülbelül a kedvem is olyan nyomott, mint ez a bejegyzés.
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
