Nagy társasággal beülni egy kisebb vendéglőbe és megpróbálni túlharsogni a másikat mindig az exhibicionizmus olykor cseppet sem felszabadult önkifejezésbe mártott változatával párosul. Ha ez a társaság ráadásul egy rakás fotóbarátből (-őrültből) áll az elvakultabb fajtából, ez a perverzió szinte büntetendővé válik. Tegnap este ezt a tényállást bizony elég erősen sikerült kimerítenie tizen-huszon nagyrészt flickres emberkének egy Alkotás utcai olasz étteremben - köszönet a nagyszerű ötletért és szervezésért Zsonak. Igazából nagyon jó volt találkozni: már csak azért is, mert ilyenkor mindig új arcokat ismer meg az ember, aztán persze ki-ki eldönti, hogy kivel akar újra találkozni. Ahogy elnéztem, a vendéglátóipar jeles képviselői kevésbé akarnak bárkit is viszontlátni, aki az asztalnál fényképezőgépre csak emlékeztető tárgyat is elővett. A matematika iránt kicsit fogékonyabb Pajtások könnyedén ábrázolhatták volna a társaságot egy halmazábrán is, de mivel szeretnék rendkívül diszkrét maradni, ezért én nem húznék meg semmilyen, csak köszönőviszonyi téren egymáshoz közelítő ábrákat - inkább szóljon itt pár fotó a saját termésből (összesen ennyi képet sikerült csinálni -- illetve van még kettő darab, amit a sajtfélék miatti kollegialitás okán nem kívánok Pearline-ról közzétenni), később igyekszem mindenkiét elkérni, feltölteni. Remélhetőleg következő alkalommal mindenki tud beszélgetni mindenkivel.(Széljegyzet: valamit benéztem a blogom kódjában, a bejegyzésekhez csatolt fotók a "gyorshivatkozás" címről nem jelennek meg -- helyette ajánlom a "permalink" címet, amin viszont prímán működnek. Köszi a megértést.)
Seattle-ben másodjára rendeztek flickr / strobist találkozót (itt az első), immáron kicsit feljavított létszámmal: mintegy ötven fotós és modell lézengett egy hangárba zsúfolva, fényképezőgéppel és egyéb fényszerszámokkal ugrálva és szaladgálva, magukat jól érezve és utána persze együtt sörözve. Csütörtökön lesz ismét flickr találkozó itthon is: igaz, mi egy olasz éttermet szállunk meg a fővárosban, elsősorban a kulináris élvezetekre koncentrálva. Addig íme a második videó Seattle-ből.
Mint írtam korábban, a K10D (és gyanítom, hogy ugyanez a helyzet a K100D / K110D-vel is) ragyogó kijelzője szemkápráztató színeket és fényeket varázsol az erősen aláexponált fotókból is. Ez nem is zavarna túlságosan, ha a képeket csak az LCD-n mutogatnám és ha a gép előtt nem ütne agyon a guta, amikor letöltöm a memóriakártyáról a képeket, látva, hogy mindent beborít a fene nagy setétség a monitoron. Pénteken turkáltam kicsit a gép menüjében, és a következő - primitív egyszerűségű - megoldást találtam a gondra: az LCD fényességének csökkentésével sikerült pár tesztkép után belőni, hogy hol kapjuk a végeredményhez legjobban közelítő kijelzést. Ehhez tegyük a következőt: a Set-up című fülön keressük meg a Brightness level opciót és a csúszkát állítsuk -3 értékre, ezután a Playback fülre lapozva az első pont a Playback display, ahol tegyünk egy pipát a Bright / Dark area után. Így ha mégis alá / vagy fölé lövünk, visszanézve a képeket sárga vagy piros kiemeléssel jelzi a fényképezőgép, hogy nem teljesen százas a fotónk. Ez a technika természetesen a helyes exponálást nem oldja meg helyettünk, de legalább már van mihez tartani magunkat.
Elérkezett a várva várt nap, a Hoya végre nyilvánosságra a Pentax sorsának további alakulását két ráncfelvarrott fényképezőgép képében. Mivel én is csak a híreket ismerem, legyen itt egy kis kedvcsináló a sajtóanyagból. Érdemes összehasonlítani a kívánságlistámat a gépekkel kapcsolatban. :o) Bár a K20D még mindig nem prosumer kategória, de nagyon közel áll hozzá. Jöjjön a lista, Pajtások -- a kép után katt a Tovább gombra. Tovább...
Az alcím lehetne ez is: "keresetlen szavak". Tudom Pajtások, hogy nehéz elhinni, de nem én vagyok mostanában cinikusabb az átlagnál (lásd néhány előző bejegyzést) -- ez az üveg elég vegyes érzelmeket váltott ki belőlem, így nem ígérem, hogy mellőzni fogok néhány rosszindulatúbb megjegyzést. Egyrészt szeretném előre jelezni, hogy nem fogok ezer képet mutatni: fotósok szerte a világon ezt az objektívet választják, ha komoly makrózásról van szó (léteznek alternatívák persze: Nikon 105mm, Canon 100mm, Pentax 100mm, Panagor 90mm - de ez a Sigma obi talán a legkeresettebb third-party lencse) és ez szerintem többet mond ezer fotónál. Tovább...
Az ember azt gondolná, hogy az online fotóalbumok, mint például amilyen a flickr is, általában az egocentrikus világkép megszilárdításában és egymás munkáinak méltatásán túl kimerül (erről írtam már korábban, amelyet mindeddig fenntartok, bár az érzés mint olyan, csendesedik), ám az is tagadhatatlan, hogy a fotógrafikus ön-exhibicionizmusnak vannak előnyös oldalai, és ilyen például az ismertség. Aki pedig ismert, az keresett.
A történet tavaly nyártól indul, amikor is a flickr streamem kapcsán megkeresett egy budapesti székhelyű kulcsra kész ingatlanokkal foglalkozó amerikai cég reklámfotó kapcsán, amelyből akkor és úgy nem lett semmi - Karácsony előtt viszont újra jelentkeztek, csak éppen ingatlanfotóval. Gyakorlatilag alig rendelkez(t)em ingatlanos ismeretekkel, így érthetően nem voltam a megtestesült magabiztosság, amikor megérkeztem a fotózás színhelyére. Az adrenalint az is megfelelően az egekbe pumpálta, hogy az első öt percben kiderült: versenyfotózás van, több fotóssal - a legjobb képeket készítő győz és viszi a jövőben is szép számú munkát ígérő állást. Azt gyorsan hozzáteszem, hogy előtte rengeteg szakfórumot átböngésztem, de azon kívül, hogy a felszerelésemet kielégítőnek találtam a feladat szempontjából, AS-módszerrel (értsd: "Ahogy Sikerül") közelítettem meg a problémát - tájfotóban azért valamennyire tapasztalt vagyok, gondoltam naívan. A legnagyobb gond természetesen a nagylátószög általi torzítás megszűntetése volt (ferde és széthúzó egyenesek), pedig az elején úgy sejtettem, hogy a fényekkel lesz a nagyobb harc -- elég módszeresen gyötörtem meg a megapixeleket a Photoshop perspektíva-korrekciós eszközeivel. Az is egyértelműsödött, hogy a 18mm nem lesz elég ide, úgyhogy a Sigma 10-20mm-es objektívje felé kell orientálódni, amint anyagi forrásaim úgy engedik. Maga az ingatlan gyönyörű volt: kezdésnek álmodni sem lehetett volna jobbat, dúskáltam a természetes fényben és olyan belsőépítészeti megoldásokkal találkoztam, amelyek valóban katalógusba kívánkoztak.
Végül a munkát én kaptam, legnagyobb örömömre: bár a nevem nem kerül konkrétan feltüntetésre, de referenciaként hivatkozhatok a weben és a tengerentúlon nyomtatott formában is megjelenő képekre, amelyek egy dedikált flickr streamben (http://www.flickr.com/photos/businessphoto) máris megtekinthetőek.
Először egy szolgálati közlemény. :o) Sokak kérésére a főoldal kivételével levágtam a logó "szemét" egy szép darabon, így 1024 x 768-as felbontáson is kényelmesebben lehet már nézegetni a honlapot -- valamint a naplózást is kijavítottam, amit az utóbbi időben a Google indexelőrobotja volt szíves folyamatosan nullázni. Jöhet a bejegyzés.
A cím, mint az általam adott címek többsége, most sem tükrözi tökéletesen a bejegyzés témáját: fogalmazhatnék úgy is, hogy "tíz dolog, ami igazából alig hat, amit kevésbé szeretnék viszontlátni a leszármazottaidban". De nem így fogalmazok, mert akkor oda lenne a figyelemfelkeltés: szóval tíz dolog, amit utálok a Pentax gépemben -- ugyanakkor szeretném jelezni, hogy igenis szem előtt tartom a félezer másik dolgot, amiért rajongok a K10D-ért.
Tovább...
Mint említettem volt pár órája, az elmúlt éjszaka leesett nem kevés mennyiségű túlhűlt vízcseppekből álló folyadékmennyiség (mint Julcsitól megtudtam, ezt hívják ónosesőnek) a kellemetlen reggeli testmozgás kevéssé jól kecsegtető előirányzását célozta meg -- ez alól tulajdonképpen csak a nap erőlködő sugarai adtak részbeni felmentést (értsd: a munka elkerülésére irányuló csekély reményt). A történet már ott elég erősen kezdett sántítani, hogy először úgy látszott, ki sem fogunk jutni a kapun. Mivel az időjárás és talán a sorsszerűség kissé perverz fintorának hatására egyszerre volt fél óráig durván kemény fagy és vakító napsütés, ezért eldobva jégtörőt és hólapátot, felkaptam a K10D-t, a végére szomorítottam Indigtől még tavaly év végén zsákmányolt Sigma 105mm F/2,8 EX DG MACRO obit -- és bár először tökéletesen biztos voltam abban, hogy a hét első napján kora reggel csak én lehetek olyan vadállat, hogy az elemekkel dacolva rohangáljak a térdig süppedő hóban (amelybe természetesen meglepetésszerűen merül el az ember a fedő jégtakaró magabiztosságától függően), kisvártatva kiderült, hogy a hátsó szomszéd, akit az elmúlt három évben most láttam először, egy Nikon vállpántos ketyerével a kezében hasal a hóban, és sokképpermásodperces tükörfelcsapásokkal cáfolja meg a hétfő reggeli pszichoanalízisemet saját magamról. Egy hosszú mondaton vagyunk túl, Pajtások, pihenjünk kicsit. Szóval sajnáltam, hogy 105mm-es fix üveg volt nálam és nem a telém, mert elég komikus volt a helyzet (de sejtem, hogy az oldalsó szomszédaim ugyanígy éreznek, amikor engem látnak kivonulni állványostól, gépestől). Később a flickr-en bolyongva a gondolat, miszerint egyedül vagyok a fagyott bokrok fényképezésének aligha egészségesnek mondható hajlamával, olyan mértékben került megcáfolásra, hogy most már egészen biztosan kijelenthetem: perverz állatfaj a fotós. A makróobiról nemsokára lesz egy rövidke beszámoló, addig szóljanak helyettem a ma reggeli képek egy része.
Érdekes időjárási viszonyok uralkodnak. Mindenesetre csak annyi ideig teszem le a hólapátot, amíg a jégkaparóval dolgozom. Ha kivakartam magam a jégből, akkor még lesz egy terjedelmesebb fotoblog is. Apropó: Julcsi tortaalkotásán egy szép nagy "I. J." ( = "így jártál") felirat hirdette, hogy ma ismét egy évvel vénebb lettem.
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
