EGY PIHE AZ EZER SZÖSZ KÖZÖTT

CSÖRGE SZABOLCS JÓZSEF BLOGJA FOTÓZÁSRÓL ÉS EGYEBEKRŐL KÖNNYEDÉN

- 55. OLDAL -

CRASH! BOOM! BANG!

Címként ugyan választhattam volna a Roxette szám helyett Murphy valamelyik örökérvényű törvényét is, azonban félek az örökérvényűségtől - legalábbis azzal kapcsolatban, hogy ami elromolhat, az igenis el fog romlani. Kezdeném a szombattal, mint a hétvége katarktikusabb pontjával. Mindig idegen érzés volt számomra taxiba szállni, de kifejezetten rossz érzés volt, amikor egy taxi szállt belénk: a hétvége első reggele, amint Julcsit angolra vittem volna, magamat pedig a Számalkba, alig háromszáz méter után elég szívszorító eseménnyé változott. Tudni kell, hogy a lakóhelyünktől nem messze fekvő kereszteződése (amin minden alkalommal át kell hajtanom) elég ostobán van megoldva: ez előbb jobbkezes utca volt, nemrégiben mackósajt táblákat tettek ki. A jobbkezet sem adta meg senki, az elsőbbségadás kötelező jellegére felszólító táblák egy-egy fa mögé történő beszuszakolása (éljen soká, aki lerakta őket) alig használ a forgalom javára. A taxis bár lassított, valami oknál fogva mégis úgy döntött, hogy gyorsan indul el, közben mi már előtte masíroztunk a Corollával, merthogy elsőbbségünk nekünk volt: a végeredmény egy nagy csatt, egy nagy pörgés, majd farral közeledés egy postadoboz és egy villanyoszlop felé. Julcsi szokta mondani, hogy minden olyan gyorsan történt -- és a vicc az, hogy pontosan ellenkezőleg minden nagyon lassan történt: az alig pár tizedmásodperc alatt tisztán emlékszem, hogy a dudáért nyúlok, aztán csatt, Julcsira nézek, Ő kapaszkodik, de nem szól, nyomom a féket, kipörgünk, belenézek a tükörbe, látom a zöld fém dobozt és a villanyoszlopot, és csendesen abban reménykedem, hogy megállunk, mielőtt a vasbeton kettészelné a kocsit, közben behúzom a kéziféket, csikorognak a kerekek, valami dörren, kidurran a jobb hátsó kerék, aztán fémes hang, csikordulás és végül a villanyoszlop előtt pár centivel nyugalmi állapot. Két szerencsénk volt: egyrészt senki nem sérült meg, másrészt a taxis egy teljesen nyugodt fazon volt - bizony járhattunk volna rosszabbul is, ismerve a magyar felsőkategóriás autók vezetőinek temperamentumát. Szóljanak a képek helyettem.




A mobilom természetesen éppen az ütközésnél hagyott cserben, többszöri kikapcs-bekapcsra sikerült csak telefonálnom. Szeptember utolsó hetében járt le a garancia. Itt jön Murphy a képbe, és bár most működni látszik, gyanítom, hogy ez a történet itt még nem fejeződött be.

A vasárnap az aktív pihenésé volt, és kihasználva azon ritka pillanatok egyikét, amikor a szemerkélő eső nem késztet autóba ülésre, busszal felmentünk a bokáig hófödte Normafára -- kétszeri sorbanállás forralt borért feledtetett minden rosszat, ami mostanában történt velünk.

 PIHE, autók témakörben

MÉG KÖZELEBB KERÜLNI

A közgyűrű sorom ma délutáni érkezése Hong Kongból finoman szólva is gyermeki szintű eufóriát váltott ki belőlem: annak ellenére, hogy az idei tél sejthetően tartalmasabb lesz, mint a tavalyi előzmény, tisztában voltam azzal, hogy makrótéma nem csak szabadtéren, de fedett pályán is akad dögivel. Miután kivégeztem a kötelező óraszámlap tesztfotót, és egy almán is túlestem, lelkesen álltam neki feltúrni a kéglit valami használható téma után. Természetesen ott kötöttem ki, ahol tavaly ilyenkor elkezdtem: a mosogatótáji csepegő vízcsap mindig kecsegtető inspirációforrás azon kötélidegű fényképezőgép-barátoknak (ezek egyébként a legelvetemültebbek), akik szeretnek úgy fotózni, hogy kiszámíthatatlan lesz a végeredmény. Ennyit arról, hogy mit tud okozni a makrózás újrafelfedezése -- és ha belegondolok, hogy tavaly pont ez fogott meg annyira, hogy elkezdjek ismerkedni valamilyen szinten a fotográfiával, akkor ez a lelkesedés bizony gyorsan érthetővé válik. Mielőtt elrontanám ezt a blogpostot némi csepegős személyes nosztalgiával, néhány szót a közgyűrűről: messziről jött, primitíven egyszerű, mégis nagyszerű. Három, különböző hosszúságú, de akár egymásba is forgatható gyűrűvel lehet az érzékelőre jutó kép méretét (magyarul a leképezést) nagyítani, így egészen extrém közelségbe is juthatunk a témához olyannyira, hogy közben a fókuszpont szinte kiveri a frontlencsét. Ennek konkrétan az a hátránya, hogy nagyon közel kell jutnunk a témához (100-130mm-es gyújtótáv az ideális), de a nagy előny, hogy nem rontják a kép minőségét, mint a különböző dioptriával árusított előtét-lencsék. A gyűrűk teljesen egyszerű fémgyűrűk (hála az égnek, hogy nem fröccsöntött műanyag, mint az itthon kapható változat), nem szállítanak lencseinformációt sem, így fel kell készülnünk arra, hogy praktikusan csak olyan objekívval érhetünk el hathatós sikert, amelyiknek van rekeszgyűrűje (a teljesen automata objektívek, például a Pentax DA lencsék alapállásban a legszűkebb rekeszen állnak) -- a könnyű kezelhetőség iránt elkötelezett, kevésbé mazochista beállítottságú Pajtásoknak ajánlom az 1:2 vagy 1:1 leképezéssel rendelkező üvegeket. A rekeszgyűrűs buli miatt ugyan nincs lencsén keresztül történő fénymérés, de ezer forintért ne akarjunk csodát. (Némi update ide: utólag kiderítettem, hogy a "zöld gombbal" mégis tudunk fényt mérni.) Arra szintén érdemes felkészülni, hogy sok fényértéknyit visszavet a közgyűrűk használata, az én konkrét sorom teljes kihuzata öt centiméter, és hacsak nincs nagyon gyors lencsénk, akkor érdemes az egekbe tornászni a fényérzékenységet. A K10D-n ISO800 / F5,6-nál már kellemesen lehet kézből dolgozni, természetesen csak vakuval. Kényes pont az árkérdés: Magyarországon a különböző gyártók által forgalmazott közgyűrűk 18-40.000 forint között ingadoznak, ezek lencseinformációt is szállítanak, tehát gyűrűn belüli elektronikával rendelkeznek. Létezik noname műanyag sor is, 4-5.000 forint magasságában, ezeket azonban nem ajánlom, mert az első nehezebb lencse súlyától eltörnek, ráadásul ha nincs szerencsénk, akkor a vázat is károsítják. Érdemesebb körbenézni az eBay-en, hiszen már jó minőséget kaphatunk a semmihez nagyon közeli árfekvésben. Remélhetőleg az alább közölt elég sovány, inkább hirtelen felindulásból elkövetett három tesztfotó és a jövőben készítendő fotóim igazolni fognak, hogy a makrózás szerelmeseinek egy közgyűrű sor beszerzése must-have és instant-get kategóriák.


Pentax K10D, Sigma 28-135mm, F/5,6, 1/4 mp, ISO 100, vaku


Pentax K10D, Pentax-A 50mm, F/1,7, 1/5 mp, ISO 100, vaku


Pentax K10D, Sigma 28-135mm, F/5,6, 1/180 mp, ISO 100, vaku

 PIHE, fotó témakörben

JOBB KEDVRE DERÍTÉS

Egy komolyabb vaku vételezése már megérett gondolatként sejlik fel nagy néha (a kiszemelt áldozat: Pentax AF-540 FGZ), ám egyelőre a pénztárcám mérete nem látszik találkozni a közeli és távoli jövőben elkövetni kívánt céljaimon túl egy vakuval is -- azok számára, akik eddig szomorúak voltak a beépített fényszerszámmal, álljon itt egy kis tipp. Ma, sötétedés után úgy hozta a sors, hogy korántsem fotós szemmel megvilágított üzletünkben egy festményt kellett lefotóznom, ráadásul üveg mögött. Ilyenkor az ember vagy hosszan exponál és utána fél órát vacakol Camera RAW-ban, hogy a megfelelő fehéregyensúlyt sikerüljön eltalálni, vagy megpróbálkozik egy villantással. Olyan helyzetekben, amikor még egy üveglap visszacsillanással is megnehezíti az ember dolgát, kezdjük igazán értékelni a külső vakukat. Szerencsére van megoldás, ha viccesnek is tűnik külső szemlélő számára, de az eredmény egyáltalán nem megmosolyogtató: beépített vakuval is lehet deríteni, mégpedig szépnek mondhatóan -- csak a megfelelő szöget kell eltalálni a derítéshez és persze kell egy jó derítőlap is. Utóbbi lehet egy világos kartonlap, de az imént említett ominózus festménynél a forgalmi engedélyemet használtam fel erre a célra. A K10D vakuágya és az objektív közötti beugróhoz nagyjából negyvenöt fokos szögben elhelyezve a derítéshez használt lapocskát már remekül lehet villantani: igaz, nem lesz profi a derítés, de ha megnézzük az alábbi két gyorsan összerakott fotót, látni fogjuk a különbséget. Ugyanakkor érdemes adni némi kakaót a vakunk fényerejéhez: +1.0 Fé nem fog rosszat tenni a végeredménynek és arra is vigyázzunk, hogy a derítőlap kicsivel magasabbra nyúljon, mint a vakunk, hiszen ha a fényszerszám "átlát" a lap felett, akkor a kép felső részében a villanás erősebben lesz érzékelhető. Tisztában vagyok azzal, hogy nincs tökéletesen megvilágítva a tesztalany, de a próba kedvéért talán elnézitek ezt nekem. Update ehhez a posthoz, hogy egy egész napi fejfájás után megszállt a produktív hajlam, így elkészítettem kinyomtatható - kivágható formációban K10D-hez biztosan passzoló derítőlapocskát (bár erősen gyanítom, hogy minden mostanában használatos géppel működni fog), amit előlről hátrafelé kell becsúsztatni a vakupapucsba. Hű Pajtások emlékeiben joggal jelenik meg a "barkácsdilettantizmus", mint eposzi állandó jelző a nevem előtt -- és nem is jártok messze az igazságtól. A sablon letöltéséhez katt ide, majd méretváltoztatás nélkül nyomtasd ki és a fekete részeket vágd le. Ahol a scannelésen gyűrött a karton, ott 40-45 fokban hajtsd felfelé a papírt, és máris kész a derítő. A derített képet lecseréltem alább, immár a derítőlapot felhasználva.


Derítés nélkül:


Derítve:

 PIHE, fotó témakörben

ELTÚLZOTT OPTIMIZMUS

Merően eltúlzott optimizmust gyakoroltam önmagamat illetően (ez, bevallom, nem egyszer történt már meg velem), arra alapozva, hogy nemrégiben egy délután alatt raktam össze egy komplett itthoni LAMP szervert, abba az édes álomba ringattam magam, hogy szüleim laptopján egy windows újratelepítés nem fog hosszabb ideig tartani másfél óránál. Rengetegszer csináltam már, szinte betéve tudom, hogy milyen képernyők váltják egymást és mikor mit kell megnyomni: tizenegynéhány év windows felhasználói tapasztalat, pofáncsapva néminemű, teljesen komolytalan rendszerinformatikai tudatlansággal (nevezzük inkább "homálynak") jó szolgálatot tud tenni olyan esetekben, amikor egy gép "elfárad", és ideje tiszta lappal indulni. A vasárnap esti vacsora alatt gyorsan felmásoltam mindent a laptopról a már említett itthoni kiszolgálóra, másnap pedig kezemben a windows install lemezzel készen álltam arra a bizonyos másfél órás kiselőadásra. Sajnos, mint megannyiszor már, az optimizmus eltúlzott volt. Tovább...

KÉTSZÍNŰSÉG

Az elmúlt hetekben elég sok olyan impulzus ért, amelyik azt találja mondatni, hogy a fotózás kétszínű dolog: egyik oldalon ott a technika, a másik oldalon az ember -- és miközben utóbbi igyekszik minél többet beszerezni az előbbiből, az előbbi csendesen átveszi az irányítást az utóbbi felett. Nem a megszállottságra gondolok, az szerintem egy komoly hobbival rendelkező ember számára természetes velejáró, sokkal inkább arra, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy egy fotó azért jó, mert az objektívben X lencsetag található Y csoportban, vagy mert a legnagyobbra nyitott rekesznél is pengeéles képet ad - és a közelmúltban az egyik kedvenc Mac-es blogom szerzője furcsamód a technikai oldal felé kedvezett (ha nem is éppen konkrétan kimondva, inkább csak sugallva). A teljesség kedvéért az ominózus blogpostot ide kattintva olvashatjátok.

Mivel az elmúlt időben rengeteg - merőben különböző - véleményt hallottam ezügyben, kiváncsi vagyok, hogy Ti, kedves Pajtások miként látjátok -- szerintetek mi a fontosabb egy fotónál? (Az "összhatás" és a "a jó kép relatív" válaszok direkt nem alternatívák, ennyire nem könnyítem meg a helyzetet. ;o))

Egy fotó akkor jó, ha technikailag (helyes beállítások, kompozíció, stb) jól van elkészítve, a mondanivaló másodlagos;

Egy fotó akkor jó, ha van üzenete, a technika másodlagos;

Egy fotó csak akkor jó, ha van üzenete és technikailag is helyes van elkészítve.

E-mail címed:


 PIHE, szavazás témakörben

ÜRESJÁRAT

A bónusszal megfejelt hétvégén a minél kevesebb mozgásra törekedtem, így sikerült olyan stabil oldalfekvést kialakítani, amit szinte végig tartani tudtam négy napon keresztül. A pihenést ugyan megbolygatta a Mindenszentek által generált temető-login hullám, valamint egy lelkiismereti skálán alig kimutatható rendrakásra irányuló kezdeményezés, de nagyjából elértem azt a pontot, hogy erősen el kell gondolkodjam, vajon az alvástól vagy az alvástól vágott-e fejbe a már igen komolynak mondható hasogató érzés a halántékom mögött vasárnap estére. Persze elképzelhető, hogy erre erősen rátett a CD archívumom szemfájdító szortírozása (nagyjából ötven lemezzel több hely a polcon), de azt sem zárom ki, hogy az AC/DC Live duplaalbum markáns hallójárati terrorcselekménye a ludas. Szörnyű ez a szeles, hűvös, üresjáratokkal teli november - körülbelül a kedvem is olyan nyomott, mint ez a bejegyzés.

 PIHE, minden más témakörben

TÚLÉLNI BUDAPESTET

Az elmúlt években, ahogy egyre kockásodom (sajnos agyban és nem hasban), kezdem minél inkább elkerülni azokat a helyeket, ahol sok ember gyűlik össze valamilyen alkalomból - és bár tizenévvel ezelőtt még jó ötletnek tartottam volna a testek közelségét, ma már kifejezetten mint beteges perverzió gondolok arra, hogy egy koncertre vagy valami népünnepélyre (Művészetek völgye, például) el kell egyszer szabadulnom. Pénteken, ahogy negyven percet töltöttem egy miautónk és a négyeshatos villamos közé szorulva a Moszkva téren, fél órás késésben a dolgozóból, volt időm elmélázni a dolog felett: arra jutottam, hogy mi, budapesti autósok, tulajdonképpen valahol megütjük azt a perverzségi szintet, amiről az előbb volt alkalmam megemlékezni. Szinte kéjes örömöt látok mások arcán és vélek a sajátomon is felfedezni, amikor az útszűkület közeledtével az egyetlen járható sávért folytatott küzdelemben a másik, szabálytalanul vagy pofátlanul beelőzni kívánó autós marad alul. Ha ezt a hétköznapi betegséget még egy kis hídfoglalással is megspékeljük, egész csinos kis dugót gyömöszölhetünk fővárosunk autókkal amúgy is csordultig lévő palackjába. Egy dologra mindenesetre jók ezek a dugók: az önismereti, önértékelési gyorstalpalón túl hajlamossá válunk elfogadni azt az autósként abszurdnak vélt tényt, hogy lábaink puszta igénybevételével is megtehetünk bizonyos távolságokat. Érdemes kipróbálni.

 PIHE, magánügy témakörben

ÉLETVESZÉLY EZER MÉTEREN

A hosszú hétvégén a cél a Börzsöny csúcsa, a 938 méter magasan fekvő Csóványos volt, aminek bázisául két éjszakán keresztül Bánkot választottuk.

Az október végi Bánk egy álmos falucska, egyetlen látványossága az egy óra alatt kényelmesen körbesétálható horgásztó - nyáron állítólag van mindenféle ereszedelahajamat népünnepély, így csak a későőszi hangulatból eredő feeling jött át nagyon nekünk. A legközelebbi túrahely tizenkilométerre van, mi Diósjenőt jelöltük meg a térképen. A kis községbe beérve érdemes balra, a Börzsöny felé fordulni az első jobb minőségű műúton, ez visz fel a Duna-Ipoly nemzeti park csücskéhez. Aki a Csóványosra akar innen mászni, annak érdemes felkészülnie a következő 8,5 kilométeren keresztül tartó intenzív hegymenetre. Túracipő, meleg ruha kötelező, ugyanis az avarral borított, könnyen máló köves talajon csúnyákat lehet esni, sportcipőben "gyökkettővel" lehet csak haladni. Természetesen rajtam utóbbi volt. Tovább...

TUDAKOZZ OKOSAN!

Kis cégünknek van egy kis honlapja - azzal a szerencsés kiegészítéssel, hogy szerkesztése nem függ harmadik féltől, az elejétől kezdve én készítem, amolyan munkahelyi szabadidős elfoglaltság gyanánt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az összes, pénz- és szerencsevadász cég megkeresése hozzám fut be, ami néha mosolygós, néha sírós. Néha pedig felháborodós, és egy ilyenről szeretnék most írni -- nem véletlenül, hanem készakarva nevezve meg a feleket. A szorító egyik sarkában cégünk, a másik sarokban a listing szolgáltatók, akik bizony nem kevés pénzért árulják annak lehetőségét, hogy cégünk neve, címe és elérhetősége bizonyos kulcsszavakra való keresés folytán elérhetővé váljon. Tessék nagyon vigyázni, mert a dolognak van csapdája. Tovább...

SZAKADÉK, RÁD ÉS RÁM

Ha vasárnap, akkor túra. Ez már kezd olyan heti rutinná válni, mint a lemerült akksi feltöltése, hogy a következő hétre bírja a motor szuflával. Így az éjszaka közepén, fájós tagokkal csücsülve a monitor előtt, úgy érzem, hogy pöttyet belecsaptunk a lecsóba ezzel a mai (tegnapi) kirándulással, mert ezt szárazabb időben illett volna végigpörgetni -- ellenben nem egy hardcore természetbarát esett ugyanebbe a hibába a Rám szakadéknál. Dömös felől közelítettük meg az "ojjektumot", ami az elején még könnyed kis tócsakerülgetés volt, aztán sikerült olyan nehézségi fokozatot elérnie, hogy már jó ötletnek tartottam a fotós menetfelszerelés otthon való könnyítését - de még így is három-négy kilóval a nyakamban indultunk neki a vízesésekkel tarkított, nem kevés egyensúlyérzéket követelő terepnek. Ha túljutunk a kezdeti izomgörcsökön, akkor megállhatunk szusszanni egyet és gyönyörködni a természetben is, hiszen a hely meseszép. Azért illik vigyázni, mert bár többb helyen direkt figyelmeztetnek arra, hogy Dobogókő felől érkezni nem ildomos, néhány vicceskedvű emberféle még ezt is hajlamos bevállalni, és nem kevés a meglepődés, amikor egy fémlétrán felfelé mászva hirtelen látod, hogy fent már elkezdtek lefelé csúszni. Tíz éven aluli gyerkőccel semmiképpen sem ajánlott a túra, és sajna a négylábúakat is otthon kell hagyni a fémlétrák és vízesésen felfelé való közlekedés miatt. Pár fotót csináltam csak, egyrészt azért, mert rengetegen voltak és folyamatosan tempózni kellett előre, másrészt azért, mert a még dús lombok alatt olyan félhomály volt, hogy ISO 200 érzékenység mellett is csak 1/15-ös záridőt tudtam használni F3,5-ös rekesszel, ezek a paraméterek pedig állvány hiányában nem túlságosan tájképbarát beállítások. Visszafelé már egyszerűen technikáztuk a témát, a szakadék mellett egy teljesen egyszerű traktornyom szántotta kis ösvényen ereszkedtünk vissza Dömösbe, ami szintén egy csodás kis község, egészen a Duna mellett, így akinek nem akaródzik Budapesttől 50 kilométert vezetnie, az akár fel is hajózhat. Még egy-két ilyen séta, és a Pilist teljesen kivégeztük. Vagy a Pilis végez ki minket. :o)

(not so) fast forward

 PIHE, túra témakörben

Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.

« Vissza   1   2   3   4   5   6   7   8   9   10   11   12   13   14   15   16   17   18   19   20   21   22   23   24   25   26   27   28   29   30   31   32   33   34   35   36   37   38   39   40   41   42   43   44   45   46   47   48   49   50   51   52   53   54   55   56   57   58   59   60   61   62   63   64   65   66   67   68   Előre »