Nem tudom, hogy mi van velem, de nyolc-tíz óra alvás után is úgy kelek fel, mint akit agyonvertek (Julcsi egyre gyanúsabb), így szombaton lementünk Gárdonyba egy kis gyorstalpaló pihenőre és zsírégetésre (értsd, ahogy mondom: felhúztuk a disznózsírt a nyárs végére és csendes bűntudat társaságában megégettük), de előtte még tettünk egy pötty kitérőt az M7-esen.
Egyrészt végre sikerült találnom egy normális biciklisnadrágot, amit ugyanis eddig próbáltam (sztreccs-változat), abban úgy nézek ki, mint egy idióta kötözött sonka, amit gondos kezek még be is pelenkáztak. Az előző nadrággal történt egy kis baleset biciklizés közben, véletlenül derült ki, hogy nem csak ránézésre, de valós idejű futtatás közben is nagyon rövidnek bizonyul, hogy finoman fogalmazzak: előlről nem védett a run-time, amit a nyereg csendes, de határozott cracker-tevékenysége hátulról alaposan ki is használ. Párszor megkerültük az autópályát a Budaörs és Törökbálint közötti felüljárókon, majd sikerült megtalálni a MediaMarkt-ot, amit ugyan jól eldugtak, de némileg megváltoztatta az elképzeléseimet a létesítményről. A probléma az, hogy aki pösti, az pösti szemüvegen keresztül nézi a világot. Azért nem szeretek például Budapesten volán mögé ülni, mert az emberek nem figyelnek oda a másikra: ha csapatsportra vezetném le a dolgot, akkor egyszerűen önzőznek a fővárosi sofőrök. Ugyanez érvényes egyes, állítólag felhasználó-centrikus kereskedelmi egységekre, például a budapesti MediaMarkt-okra, ahol az összes eladó a tévék környékén téblábol (értsd: tévét néz), csak dolgozni ne kelljen. Ez a látásmód csak azért nem helytelen, mert ha mindig a pösti szemüveg van rajtunk, akkor a Budapest táblát elhagyva csupa pozitív élmény érhet bennünket. Mert a budaörsi MM-ban abszolút segítőkészek és kedvesek voltak, kinyitottak vagy fél tucat dobozt nekünk, szóval teljesen elégedett vásárlóként távoztunk.
Egyúttal Julcsi elmaradt születésnapi ajándékát is pótoltam. Már régóta tervben volt, hogy kap egy kompakt gépet (szigorúan pillanat-leképezési célokra), de számomra a valós probléma okozója nem a specik alapján való gépvásárlás volt, hanem az, hogy a belső találkozzon a külsővel, vagyis elég "nőcis" legyen. Hónapok munkájával a Pentax Optio A40 mellett döntöttem, ám sajnos sehol nem vállalták már a beszerzését (vártunk is rá pár hónapot), így a fentebb említett módon, "hülye azért nem vagyok" alapon egy Panasonic Lumix FS6-ot emeltünk le a polcról. Kicsit irígykedem, mert a fotós táskám mellé téve jogosan tűnhetek őrültnek a rengeteg súly cipelése miatt (ezt az őrült-dolgot nem kell kommentálni :o)).
Vasárnap elég kényszeredetten találtunk vissza a mindennapok valóságába, és az első pár virtuális kapavágás után megint elkezdett a jobb szemem tikkelni. Ha az utcán sétálva egy szőke srác kacsintgatna Rátok, agyonvágás előtt ellenőrizzétek, hogy nem én vagyok-e véletlenül. :o)
A régi motoros Pajtások még emlékezhetnek arra az egy-két, még történelem előtti alkalomra, amikor szóba hoztam, "majd lesznek képek filmen" - ez a bejegyzés most az utóbbi pár hónap képanyagának pótlásáról fog szólni. Szerdán előhívódott az első tekercs Ilford Delta, amelyet ma délelőtt több órás bíbelődés árán bescanneltem (a több órát az magyarázza, hogy nem apróztam el a képméreteket, így a kereken 35 megapixeles, 300 DPI-s állományokba tuszkoltam a pár jól sikerült fotót), így most némi jelenidős mesével megfejelve le is vonnám a tanulságot.Tovább...
Éppen tekertem hazafelé munkából, amikor megcsörrent a telefonom. Ilyen esetekben az ember reflexből elfeledkezik a világról és csak a csörgő kis jószággal foglalkozik - természetesen én is így tettem, így a Szilágyi Erzsébeten nyomtam egy laza satuféket (ekkor látványosan a hátsó kerekem kicsit elemelkedik a földtől - a vizuális típusok kedvéért szeretném jelezni, hogy ilyenkor kevésbé bátor az arckifejezésem). Szóval telefon csörög, satufék behúz. Arról elfeledkeztem, hogy én vezettem fel vagy 20 bicóst, akik szintén igyekeztek volna valahová, ha nincs az a satufék. De végül úgy esett, hogy nem a 20 bicósról szól ez a bejegyzés, csak némiképpen szerettem volna izgalmasan felvezetni a tényt, hogy ma este letudtuk a szokásos, Takocával fél évente megrendezendő programunkat: a Citadellás kék órát. Természetesen Takoca (ismertebb nevén Nándi) telefonált az előző ominózus anzikszban, amelyben hírül adta, hogy egy napkitörés miatt pazar naplementének nézünk elébe (ezt a többi kétkereküző kevésbé üdvözölte kitörő örömmel). Később kiderült, hogy a "mit csinál a szőke srác ott elől?" kérdés miatt rosszul hallottam, és valójában vulkánkitörés volt napkitörés helyett (utánagondolva: tényleg nem mindegy). Túldramatizáltam, pedig bagatellizálni akartam volna. A Citadellán továbbra sem kevés a túrista, de most a szúnyogokból több jutott. Azért láttunk szép dolgokat is, meg giccses naplementét, de nem voltunk megelégedve a történettel, így csak futólag dobok egy képet ide aláfestésül. Mindig ígérgetem, hogy "majd a filmen", persze most is elsősorban filmre fotóztam, így majd a filmen meglátjátok a tudatosabb képeket. Addig marad a digitális giccs, de ilyen is kell néha. Éljen.
Kattints és nő. Mármint a fenti kép.
Először elég vad ötletnek tűnt, aztán kezdtem megbékélni a gondolattal, hogy Japán misztikumát és számomra a konyha misztikumát a saját otthonban érkeztessük egy tál jóképű sushi maki formájában. Még a japán napon (ugye emlékeztek még?) megvettük a hozzávalókat - egy tasak nori, egy csomag shari, egy tubus wasabi, plusz a bambusztekercs, amivel az algát hengergetni lehet -, de csak a hétvégén sikerült eljutni odáig, hogy a komponenseket megfelelő sorrendben kutyuljuk össze. Nem szeretnék gasztroblogot indítani, mert én konkrétan a konyhára általában mint egy távoli intézményre gondolok, amelynek én mint végfelhasználója vagyok jelen ebben a világban, de olyan jól belejöttünk, hogy a végén egymás után gyártottam a makikat. Rákunk sajnos nem volt, így a shari közé omlettet és sajtot tettünk (szerintem az omlettes vitte a prímet). Julcsi szerint nem sikerült jól, de azért elfogyott az egész tányér, annak ellenére, hogy az algalevél napi bevitele limitálva van a fokozott jódtartalom miatt ("érzem benned a jód, Apám!"). Sajnos nem találtunk japán zászlós fejkötőt, és a meleg miatt a sárkány tetoválásom is leolvadt, így a fénykép a gyártási folyamatról elmarad. :o)
Szombat késő délután Visegrádon találtuk magunkat, ahol éppen e hétvégén zajlott a Palotajátékok nevű rendezvény. A Palotajátékokra van egy kevésbé kecses csengésű megfelelőm: "lehúzás". Az első négy sátornál az összes gyorsan elkészíthető gasztronómiai Hungaricumot megtalálhatta a gyanútlan külföldi, így rövid úton szabadulhatott meg a felesleges valutától: lángos, palacsinta, kürtőskalács és kenyérlángos, amelyet ízlés szerint borral vagy pálinkával lehetett lenyomatni. Mi csak azért választottuk a kenyérlángost, mert ott szólt a leghangosabban a Tankcsapda. Zárt kapuk mögött zajlott a lovagi torna (potom 2800 forintos kopoltyúnkénti áron bárki megnézhette az ott lézengő figurákat, amelyre a legjobb rálátás a Fellegvárból nyílt távcsővel, ingyen). Apropó, Fellegvár. Úgy gondoltuk, hogy elég kemény gyerekek vagyunk ahhoz, hogy szépen kiöltözve is bevállaljuk gyalog a túristaösvényt, amelynek azért van egy fajta emelkedése, nekünk meg tempónk. Az a kép megvan, amikor az Emlékmásban Schwarzi szemei öklömnyire duzzadnak? No, körülbelül ilyen fejjel értünk fel a parkolóba észak Magyarország fél szúnyog-állományától üldözve (így viszont a 30 perces távot alig 15 alatt le is tudtuk), ahol felhomályosítottak, hogy bár a Palotajátékok nevű esemény 23:00-ig tart, de maga a Palota 18:00-kor bezárt (a parkolóban az őr természetesen továbbra is lelkesen szedte a díjat) - jelzem, mindezt szombaton. Röviden szeretnék célozgatni a kedves szervezők női felmenőire, aztán csendben elkeseredni. Ennek ellenére Visegrád továbbra is iszonyat jó hely és érdemes kimenni jövőre is, már csak a hangulat miatt is.
Ha kattintasz, a képek nagyobbak lesznek
Vasárnap délelőtt fotóztunk. Két géppel dolgoztam egyszerre, ellőttem egy 36-os tekercset, de fail safe-ként ott volt a kezem ügyében a K10D is. A digit képek egész jók lettek (oké, hozzám képest nagyon jók lettek), de majd akkor mutatok belőle, amikor előhívódnak a negák is, amikre viszont várni kell még. Stay tuned.
Végre lett nekem is egy fotóm a Pelenggel. :o) A képen *Juice Canon-ja látható, amelyre Ákos 8mm-es halszeme volt felcsavarva és mindez Pentax-szal meglőve, avagy megvalósult az igazi orosz - japán koprodukció.
A kép kattintással nagyobb lesz
Örömmel fedeztük fel, hogy a Margitszigeten már kint vannak a lovak is, akiket alig fél óra leforgása alatt kétdimenziósra dögönyöztem (jó pár éve nem láttam lovat közelről, pedig rajongok értük). Jövő nyáron el kell menni Írországba vadlovakat nézni. Vagy utána következő évben. De legalább egyszer az életben.
A kép kattintással nagyobb lesz
Dokumentációs jelleggel. Filmre fotóztam, majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle, de azért itt van két digi kép, mindenféle átgondoltság és értelem nélkül. Szebb fényeket Nektek!
Nem kívánok minden nap átlag kattintásokat betenni, de ez a hét ilyenre sikeredett (egyébként is simán ráfogom az időjárásra a bénaságomat :o)). Jó hétvégét Mindenkinek!
A kép kattintással nagyobb lesz
Lassan kezdem ízlelgetni az idei nyár meteorológiai zamatát (délelőtt lágy, muskotályos fények, dél körül és délután testes napsütés, késő délután fanyar fellegek és estére szó szerint lábvíz), sőt, ma egészen rákaptam az ízvilágra és úgy tettem, mint aki szabadságon van (tudniillik szabadságon vagyok): a járókeretet elhajítva nyeregbe pattantam és felmentem a Normafához biciklizni. Direkt a "felmentem" és nem a "feltekertem" szót használom, mert voltak emlékeim arról, hogy nem kifejezetten síkságra hasonlít a terep felfelé, így ezt a nemes feladatot (csupán elővigyázatosságból természetesen, ha a nosztalgikus élmények felelevenítését nem tekintjük magyarázatnak a lustaságra) a fogaskerekűre hagytam. (Csak jelzem, hogy felfelé fél óráig tartott az út, lefelé biciklivel az Istenhegyin pedig alig 3 percig, igaz, nem nagyon tartottam be az 50-es sebességhatárt). A tekerés másfél óráját úgy terveztem, hogy csak Springsteen Pajtás fog szórakoztatni, de becsatlakozott mindenféle más állat is, például találkoztam gyíkkal és sünnel is, igaz, utóbbi rendőrautóban ült. Megintcsak élnék a véletlen egybesésekre való mutogatással, hiszen félúton jöttem rá, hogy nálam van a fényképezőgépem és a teleobjektívem, így végre sikerült lőni egy gyíkot és egy Parlamentet magamnak, ezekről még sosem csináltam fényképet. :o)) Mindent összevetve semmi komoly nem sikerült (nem is törekedtem rá, a váz hordozása csak failsafe volt), de most már egyre jobban érik egy könnyebb állvány beszerzése (Görbeladbának köszönhetően már megvan a kiszemelt áldozat), mert a gyorsan vonuló felhőkkel iszonyat jó lassú záridős fényképet lehetett volna összehozni (persze ND szűrő sem volt nálam, úgy letámasztással sem lett volna sokkal jobb a helyzet). Nem tekertem kimondottan sokat, a GPS 19 km-t mutatott, aminek elsődleges oka az, hogy sikerült mindkét műanyag pedálomat eltörnöm, de nem is ez a lényeg: a digit vázam szépen csendben ismét átfordult a 0000-án, amely a 20.000. exponálást hivatott jelölni, valamint a kilométerórám kicsivel több, mint két havi biciklizés után hazaérve a kerek 666 kilométeren állt meg. Ördögi dolgok ezek.(U.I.: nézzétek meg az Anton Corbijn kiállítást a Ludwig múzeumban, érdemes!)
A képek kattintással nagyobbak lesznek
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
