Miután felébredtünk az előzőleg már említett, térképen is csak jelzésértékűen jelölt helyen (ahol konkrétan egy éjszaka után a képregénybeli Farkas is Prérifarkasként ébredne), nekivágtunk Mont-Saint-Michelnek. Ezt a kolostort egy sziklára építették, ami éjszaka a dagállyal egy önálló szigetté változik, majd nappal a tenger visszavonul és ismét száraz lábbal át lehet kelni. Ez azért vicces egyébként, mert a nem kevés túristának a parkolóhelyet is a tengertől veszik el (így aki kiszáll, annak gumicsizma + makróobjektív ajánlott a tengeri növények szárazon való lekapására), aminek egyetlen hátulütője, hogy aki a dagály kezdetéig nem távozik, annak szó szerint elúszott az autója. A kolostor alatt egy egyetlen utcából álló falucska van, amiben meglepő módon laknak - nyilván ott a "lányom, a dagályra itthon legyél!" szabály működik. A kolostor háta pedig már a Csatornára néz, ami azért nem ronda látvány innen (én ezt eddig mindig éjszaka láttam, kompról).Tovább...
A hetedik nap délelőttjén még tettünk egy rövidebb sétát Rouenben, majd a nap további részében vezetés várt ránk. Mont-Saint-Michel előtt pár kilométerrel vertünk tábort egy olyan helyen, ami éppen csak látszik a térképen (a GPS-nek már voltak vele problémái), felkészülve a következő napi kalandozásra.Tovább...
Kicsit elcsúsztam a történettel, úgyhogy annyira nem is bréking, de talán mindenkit jobb kedvvel tölt el, hogy kedvenc márkánk (már akinek, persze…) szeptembertől kicsit ráfekszik a munkára és befejezi a közel két éves lazsálását.Tovább...
Versailles után Normadia felé vettük az irányt, nevezetesen Rouenbe. Ez egy igen vicces város, nevezetesen azért, mert kis túlzással amint kilépünk az egyik templomból, máris a következőben találjuk magunkat: a dülöngélő fagerendás házak közé eldugott templomok, apátságok és a szentélyek mindenféle formája fellelhető itt a 12-13. század környékétől (nyilván nem kell magyarázni, hogy fényképészetileg sem ingerszegény a környezet). Este a hátamra csaptam az állványt is lekocogtam lőni pár túristaképet, a napközbeniekkel vegyítve ezeket osztanám meg alább - igazából semmi érdekes, a helynek olyan az atmoszférája, hogy lehetetlen fotókon átadni (vagy legalábbis nekem nem sikerült).Tovább...
Mint tudjuk, a címbeli kérdésre a válasz az, hogy Versailles-ben és nem Üstökön. :o) Párizsból kapunyitásra voltunk a helyszínen, ahol két sor fogadott bennünket: egy a jegypénztárhoz, egy a bejutáshoz. Szerencsére egyik sem volt túl rémisztő és háromnegyed óra ácsorgás után be is jutottunk. Az mondjuk már nem volt annyira bizalomgerjesztő, amikor az átvilágításnál a teljes fotós arzenálomra pillantva a biztonsági őr annyit mondott, hogy "beviheted, de nem fogod tudni használni". A magyarázat odabent következett: a viszonylag nagy terekben az emberek szardíniakonzerv módjára összepréselve próbáltak a saját tempójukban valamilyen irányba haladni, ezt a masszát pedig a keleti és déli hangos csoportok vágták oldalba (persze ez relatív, a megfelelő hajlamúak itt remekül kihasználhatják a testek közelségét). Félúton szóváltásba kerültem egy francia idegenvezetővel, mert ő beszélni szeretett volna, én pedig fényképezni, és nem értette, hogy ő miért nem beszélhet arról a pontról, ahonnan én fényképeznék. (Aki ismer, tudja, hogy rendkívül szelíd vagyok, de itt elszakadt a cérna és végül meglett a fénykép is.) Összességében élvezhetetlen volt az egész kastélytúra és emiatt nem kicsi csalódás is, pedig a hely gyönyörű és századennyi látogatóval rendben is lenne. Kifelé menet a két sor körülbelül nyolcszor annyira dagadt, mint amikor mi érkeztünk, így el sem tudom képzelni, hogy napközben milyen őrjöngés lehet a kastélyban.Tovább...
Mivel mindig szerettem volna az Eiffel torony tetejére feljutni, sikerült rábeszélnem Julcsit, hogy szánjunk egy délutánt a történetre. Mivel úgy gondoltam, hogy a lift alapvetően a kezdő és kényelmes júzereknek való, ezért a torony feléig (tehát ameddig lehetett) a lépcsőket vettük igénybe. A másodikon aztán pihenésképpen beálltunk egy laza órás sorba, ami körbeért a torony kerületén: a csúcshoz természetesen csak lifttel lehetett felmenni és nem mi voltunk az egyetlenek ezzel a szándékkal. Szerettem volna összefűzni egyetlen panorámába a halszemmel lőtt négy darab 180 fokos képet, de ebben a műfajban mindig béna voltam, így megspórolok Nektek másfél óra lökdösődést és megkapjátok a két legimpozánsabb égtáj látványát. :o)Tovább...
Miután átküzdöttük magunkat a nem kis embermennyiségen, jó pár centit faragtunk lábaink hosszúságából a Louvre-ban töltött órák alatt - arra természetesen még volt időnk, hogy az üvegpiramis alatt rendkívül diszkréten szituált kétemeletes Apple Store-ba benézzünk, és Julcsi idegeinek utolsó jóindulatú impulzusait megtépázva megtapogassam az iPad-et és kipróbáljam új iPhone-t. (Iszonyat sok embert láttunk az új szifonnal és néhány nap elteltével már nem rúgdosott túl az ingerküszöbön a köztéren az iPadet nyomogató sokadik júzer látványa sem.) Hazafelé beugrottunk az Invalidusokhoz, ahol Napoleon nyugszik, aztán holtfáradtan már mi is békében...Tovább...
Az első nap estéjén Reimsből átugrottunk Párizsba, a második napon pedig egy, a már mazochizmus határait karcolgató erőltetett menetet vágtunk le a belvárosban (reggel 9 és este 6 között megállás nélküli gyaloglás). Ami jó volt, hogy a szűkreszabott időkeretben sikerült megnézni párat a kültéri nevezetességek közül, ami rossz volt, hogy a végén már kevésbé volt őszinte a mosolyunk a privát képeken. A következő napokban azért kicsit ráléptünk a fékre és megpróbáltunk emberi léptékekben gondolkodni a városnézésről.Tovább...
Tegnap késő este hazaértünk a nyaralásból, ma pedig egész délelőtt olyan memóriakártyát kerestem a neten, amin alapból használható franciaországi fotók láthatóak, a saját produktumaimat pedig inkább a feledés homályába dugtam. Nem, egyébként csak viccelek. Valóban formatáltam a memóriakártyámat. :o)Tovább...
Ha van kedved és időd, kérlek olvasd el a többi bejegyzést is.
