Úgy tűnik, van valami baljós sorsszerűség az események bekövetkeztének időpontjában és helyében - mert ha mindezeket egy frekvencián szeretnénk ábrázolni, és mondjuk elektrokardiogramm görbeként gondolnánk rá, nem tudnánk eldönteni, hogy a kedves paciens végelgyengülésben vagy szívrohamban készül-e elhalálozni. Én úgy nagyjából mindkettőben, bár valószínűleg a szívrohamnak lenne némi elsőbbsége. Ha Subbásan fogalmaznék, valószínűleg random kínzó kérdések formájában manifesztálnám erős vágyakozásomat a sűrű édesanyázásra, de én ilyet sose tennék. Vagyis most nem.

Az idegrendszer felborítását a két hónapig tartó domain-história nyitotta. Volt egy lappangó elképzelésem, miszerint erről külön bejegyzés születik majd, de nem szeretnék megbántani senkit azzal, hogy nevén nevezek, így tulajdonképpen a történetet olybá tudnám egy huszáros megvágással leegyszerűsíteni, hogy egy viszonylag ismert internet- és domainregisztrációs szolgáltatásokat kínáló cég két hónapig nem tudott elintézni egy domain átregisztrálást és egy domain beregisztrálását. Az ember azt gondolná, hogy ez rutin-munka. Vannak szolgáltatók, akik a kettőből egyet, esetleg hármat csinálnak. És tagadnak. És mindent körbeölel az a fene nagy hallgatás.

Közben haladok az iszonyú elmaradásaimmal, becsüsvizsga és egyéb nyalánkságok miatt félbemaradt, régen ígért projectek megvalósítását célzó átvirrasztott éjszakák formájában. Természetesen ekkor tud két olyan cég is jelentkezni, akik két-három éve számítottak ügyfeleimnek (még... nagyon régen), akkor eltűntek, és most jutott eszükbe az a világmegváltó gondolat, hogy a nyaralások és szabadságolások közepette honlapot készítessenek maguknak. Csúnya világ ez.

Apropó, becsüsvizsga. Összetartás sok jelét eddig sem nagyon mutató kis becsüs csoportunk kohéziós ereje a bizonyítványosztó estéjére tervezett közös mulatozás alapos gyanuja ellenére esett atomjaira. Már az osztón is kevesen voltunk, a Majd Leonard-ot pedig gyakorlatilag alig tizen igyekeztük kiinni a kávé-készletéből. Lesz állítólag majd valami össznépi ereszdelahajam a Biaritzben, és állítólag ezt én szervezem, de lehet, hogy majd csak a kórházba jönnek látogatni, ha egyáltalán a közveszélyes elmebetegek látogathatóak. Ezért egy mexikói fotókiállítást mondtam le: ebből is látszik, hogy bár néha súrolom a normalitás határait, mégse sikerül soha átlépnem rajta - és ezt már a hajszínemre se nagyon foghatom.

Az már egy teljesen mellékszálon futó cselekmény, hogy a besárgult MacBook-omon az InterCas (hivatalos szervíz) csak a fejét csóválta, mert bár garanciális, a jótállási jegyen nem stimmel a szériaszám. Bakfitty. Rohanás átiratni. Azóta az InterCasra is vonatkozik az imént említett fene nagy csend.

Utolsó hetemet töltöm a Számalkban, legalábbis a nyári szabadság előtt - a vágás házidolgozatom megvalósítását természetesen utolsó előtti napra irányoztam elő, aminek tulajdonképpen csak az állt az útjába, hogy a célszoftver (Premiere 6.5) nem volt hajlandó felmászni a Windows-os gépemre (illetve felmászott, csak elindulni nem volt hajlandó). Rájöttem, hogy öreg vagyok a guglizáshoz és a hibakereséshez, és egyébként se érek rá netezgetni az Adobe minden hülyesége miatt, úgyhogy a Premiere 6.5 leírtása a legújabb (próba)változat (Premiere CS3) megszerzésébe fulladt (ígérem, amint egyenesbe jövök és még használom, díszdobozban veszem meg). Eközben rájöttem, hogy a Windows-os gépem bekapcsológombja köré a házipókjaim egyike minden bizonyossággal a hosszú háborítatlan élet reményében szőtt csinos kis kuckót magának. Pár perces Windows használat után olyan dolgok rémlettek fel, mint a "ballagó idő", hogy csak egyet említsek a sok nosztalgikus gondolatból, amik az idő lassú múlásával hozhatóak kapcsolatba. Végülis a CS3 telepítő már az első hibaüzenettel predesztinálta magát a megsemmisítésre, tekintettel arra, hogy egy kevéssé kedves hisztiablak hozta tudtomra, hogy mit akarok ezzel az ócskavassal én videót szerkeszteni, ereszkedjek már magamba kicsit. Ereszkedtem. Egyre inkább láttam magam előtt lebegni a vágás tanár arcát, amint a fején billegteti, miközben ezeket a hihetetlennek tűnő kalandokat hallgatja. Amíg ezzel a bejegyzésbe folytottam bánatom, megérkezett az egyel régebbi, Premiere Pro 2... talán nem hiába, gondoltam, de a telepítő egy laza hibaüzenettel leállt. Sok lesz ez a jóból.

Persze egyik munkára vagy feladatra sincs túl sok időm, mert az Iparművészetinek tett ígéretem szerint a közelgő kiállításhoz a katalógust én fotózom. Ehhez el is kezdtünk itthon egy fénysátrat építeni, ami jelenleg tíz százalékos megvalósulás mellett néz szép remények elé a hétfői fotózás leadás tekintetében.

Közben befutott egy jövő hétre prognosztizált londoni munkaút is. Ennek örülnék, ha nem tudnám azt, hogy a "munkaút" szóösszetétel első tagja rám is vonatkozik (vezetés, egyéb örömök). Ezzel, a sorsszerűség minden aspektusát lassan kimerítve, azon ígéreteim, mely szerint én majd Julcsit nyelvvizsgázni meg államvizsgázni viszem, egy laza mozdulattal húzódtak át. Még csak azt se nagyon mondhatnám, hogy a sok jó képet majd gyorsan megosztom a flickr-en, mert a Yahoo! is a fejétől bűzlik mostanában: itt gondolok arra, hogy ha éppen fel lehet tölteni, akkor nem lehet szerkeszteni és fordítva. Ráadásul a szép angol felületemen az üzenetek vagy spanyolul, vagy pedig németül éktelenkednek rendkívüli előszeretettel. Kedvenc közösségi weboldalamat is nagyon gyorsan tudja a szolgáltató elrontani, de lássuk be, ezzel honfitársaim is nagyon tudnak feszíteni, lásd iwiw.

Némi örömre és reménységre ad okot a közelgő nyár, a horvát tengerpart és gondtalan láblógatás eszményképe. A már megrendelésre jelölt k10d-ről nem is szólva. Addig pedig szenvedő a szerkezet. És szenvedő az "én".