Nem szándékozok külön blogot indítani a témának - egyrészt nem tudnék mit írni egy futóblogba, másrészt mostanában amúgy sem marad időm bejegyzések körmölésére -, ezért talán elnézitek, hogy néha-néha becsusszan egy olyan szemelvény is, amelynek semmi köze nincs az oldal törzsét alkotó fényképezéshez. Így akit nem érdekel a futás (vagy úgy általában: én), az most nyugodt szívvel tekerjen tovább másfelé. :o)

Ha még itt vagy, akkor nyilván tudod rólam, hogy szeretem mindenféle, épelméjű emberek számára tökéletesen érthetetlen dologgal kínozni magam (és igen, néha a Pentax márka szívemen való viselése is ide tartozik). A futás nem olyan régi szerelem, pár éve kezdődött, de tavaly elhatároztam, hogy szeretném kicsit komolyabban venni. A töréspontot az adta, hogy tavaly szinte egész nyáron betegszabadságon voltam zéró mozgás mellett: 2014. szeptember 8-án 2.6 km-t tudtam csak lefutni, gyalázatos idővel. Az elhatározás eredménye az volt, hogy egy hete lefutottam első félmaratonomat. Pontosítok: első hivatalos félmaratonomat, merthogy tavaly kicsit meghekkeltem a szüzességem ilyen irányú elvesztését egy privát kis 21.1 km-es kocogással a Margitszigeten (ez pont 14 futással azután volt, hogy 2.6 km-t tudtam csak lefutni). Ám ez a bejegyzés nem arról fog szólni, hogy milyen ügyes vagyok - sokkal inkább szeretnék némi helyzetjelentést, élménybeszámolót adni azoknak, akik még az első félmaratonjuk előtt állnak, buzdításképpen. Lesz benne sok olyan gondolat, amit máshol nem olvastam, de a gyakorlatban rájöttem, hogy hasznos lenne leírni, elmondani. Tehát...

A verseny előtti két éjszakám azzal telt, hogy hol a rajtszámom elvesztését, hol pedig a rajta található időmérő chip megrongálását csomagoltam be egy zombiapokalipszist gyerekjátéknak láttató rémálom-fűzérbe. Az előérzet nem volt hiábavaló, ugyanis a rajthoz való beállás pillanatában esett le a tantusz, hogy a rajtszámomra rossz zóna került feltüntetésre, így sokkal hátrébb kerültem a tervezettnél. A „sokkal hátrébb” a 8499 futótársra való tekintettel egy erős 2-3000 embert jelentett: eredetileg úgy terveztem, hogy a 3-as zónából (5:00 - 5:30 perc / km átlagtempó) indulok és majd szépen lassan előrekocogok a 2-es zónában (4:30 – 5:00 perc / km) futókhoz, így egyrészt nem futom el az elejét (marad energiám tartani a tervezett tempót), másrészt lesz némi sikerélményem, hogy meg fogok előzni pár embert. Így viszont a 4-es zóna közepéről indultam, ami azt jelentette, hogy az egész verseny egy hatalmas előzés volt számomra - végül persze a 2-es zónában futókkal értem célba, de nagyon sok embert kellett nem túl ildomos módon kielőznöm, átugranom (elgáncsolnom, ellöknöm, elektrosokkolnom, satöbbi satöbbi :o))). Az előzésekhez a legjobb helyek az emelkedők és a frissítőhelyek bizonyultak. Hegyvidéken lakóként nem nagyon kottyan meg egy-egy nagyobb domb, de szerencsére sokan csak városban, sík terepen futnak - kapóra jött, hogy párszor már megcsináltam a Déli pályaudvar – Normafa, Erzsébet-kilátó távot a verseny előtt. Ami a frissítőhelyeket illeti: ezek a megadott helyeken, az út két oldalán helyezkednek el, tehát ilyenkor várható, hogy a futótársak Vörös-tengerként vetik rá magukat a műanyag poharakra, amik konkrétan csak arra jók, hogy magunkra öntsük a tartalmukat: középre sorolva simán el lehet robogni a tömeg mellett. Ehhez persze nem árt előre megnézni az útvonalat, memorizálni, hogy mik lesznek a nehéz pontok és hol lehet majd meglepni a versenytársakat. (Azért a Parlament előtt haladva szó szerint átfutott az agyamon, hogy megállok készíteni néhány képet, de aztán győzött a lábam – ebből kiindulva a jövőben egészen nyugodtan hagyhatnám a napi gondolkodást a futóműveimre, lehet, hogy sok esetben jobban járnék. :D)

Kicsit tartottam attól, hogy a versenyszabályok tiltják a füles használatát, mivel a hosszabb kocogásokat mindig zenére ejtem meg, de egyáltalán nem hiányzott: a hangulat fergeteges volt, hihetetlenül ösztönzően hatott a rengeteg drukker, a sok utcazenész és a jó arc futótársak. Egy srác például „energia pacsi” táblával tartotta ki a kezét, egy néni pedig (kicsit képzavarosan) egy, a német lobogó színeit felvonultató cifraporolóval a kezében nyomta a tamtamot. A hangulat az első pár száz méter után rám ragadt, nem nagyon vettem magam komolyan úgy a 17. kilométerig: egészen odáig mindenkivel lepacsiztam, mosolyogva integettem, egyszer még hátrafelé is futottam. (Szerencsére más sem: volt, aki tütüben futott és volt, aki egy szál rövidnadrágban, mezitláb – a rajtszámánál „első félmaratonom” megjelöléssel, tehát azért nevetni is lehetett, ha maradt rá az embernek éppen energiája.) Jó pár emberrel beszélgettem futás közben (egy pár hölgytagja pont előttem adta fel a versenyt, a barátja még visszakocogott adni egy búcsúpuszit, aztán elmesélte, hogy a leányzónak ez volt a 12. félmaratonja és az első, amit feladott – drukkolok a 13.-hoz nekik!), egy olasz különítménnyel pedig az utolsó kilométeren bíztattuk egymást és pacsiztunk össze. Ez azért is nagy élmény, mert a hétköznap reggeli futásaim során nagyon ritka, hogy egy futótárs köszönjön – itt pedig természetes volt, hogy együtt futunk, másfél-két óra erejéig egy család vagyunk.

A 17-es kilométerjelző után beborult az ég (azt mondtam, hogy a rajtnál 4 fok és mindenki aligcuccban állt? :o)) és ezzel elment a jó kedvem is. Gyorsan benyomtam az utolsó energiagélemet, de a mosolyom annyira már nem volt őszinte. Az Árpád-hídon már nem nagyon beszélgettünk, a szigetre beérve pedig mindenki tudta, hogy van még 3 csúnya, szenvedős kilométer, amit túl kell élni valahogy, mielőtt ráfordulnánk a célegyenesre. Mindent összevetve meg voltam elégedve a saját teljesítményemmel, hiszen egyéni csúcsot futottam (1:37:12 volt a hivatalos időm). Szerintem jól eltaláltam a frissítést is, három gélt vittem, amit 6 kilométerenként toltam be és egy kis kulacs vizet, rajt előtt fél órával pedig egy csokis-kókuszos energiaszelet csúszott be..

A célba beérve ott várt a Feleségem, aki annak ellenére drukkolta végig hősiesen a másfél órát, hogy fizikailag nem volt a top-on aznap. És itt tettem egy nagyon fontos megállapítást. A futás, azt mondják, magányos sport – és ez az állítás egy bizonyos pontig, ha csupán magát a tevékenységet nézzük, igaz. Viszont ott vannak a futótársak, akik Veled futnak és még akkor is megvan a közös, összetartó pont, ha több ezer idegenről van szó. Aztán az ember mögött ott állnak azok, akik nem Veled, hanem lélekben melletted futnak: a család, a barátok, akik mindig érdeklődnek, hogy milyen volt és mennyit futottál, a végletekig támogatnak, bíztatnak és megdicsérnek, még akkor is, ha nagyon nem úgy teljesítettél, ahogy eltervezted. Nekem ezt jelenti a futás. :o) Köszi, hogy végigolvastál! :o)