EGY PIHE AZ EZER SZÖSZ KÖZÖTT

CSÖRGE SZABOLCS JÓZSEF BLOGJA FOTÓZÁSRÓL ÉS EGYEBEKRŐL KÖNNYEDÉN

ÁTALAKULÁS / TRANSFORM

Ez a vasárnap kicsit gondolkodósra sikeredett. Nick Vojicic után szeretném megosztani Veletek Zack Arias videóblogját, amit először Scott Kelby oldalán mutatott be. Ehhez mellékeltem egy általam pár perc alatt megírt, nagyon durva magyar fordítást is, hiszen a lényeg a szöveg mögötti tartalom. Ne hagyjátok magatokat megtéveszteni az első pár mondattal - maga az üzenet pontosan elég mély és intenzív ahhoz, hogy ne legyen leszűkíthető csupán a fényképezéssel foglakozókra.


"Hello, a nevem Zack Arias és ma én vagyok a vendégblogger a scottkelby.com-on. Ma Photoshop technikákról és utómunkáról szeretnék beszélni. Ma vázon kívüli világításról szeretnék beszélni. Hogy hogyan kezdjünk egy feladathoz. A helyszín megválasztásáról. A háttér kiválasztásáról egy portréhoz. Hogy megköszönjem a lehetőséget, hogy itt lehetek. Arról szeretnék beszélni, hogy hogyan építsünk stúdiót. A munkafolyamatról. És a fizetésről. Hogy hogyan használd a számítógéped. A fényekről és árnyékokról és ezek minőségéről. Utómunkáról és Photoshop technikákról. A vörösökről. A női ruhákról. Hogy hogyan lehetsz sikeres fényképész. Photoshopról és utómunkáról. Ma a hatalmas nagy nyomatokról szeretnék beszélni és hogy hogyan kell ezeket megcsinálni. A nevem Zack Arias és óránként száz mérföldes sebességgel haladok egy zsákutcában.

Ki vagyok én, mint fényképész? Mi a hangom? Nem is tudom igazából, hogy mit jelent, de fenntart egész éjszaka. Mi a látomásom? Mi a célom? Mit tudok letenni az asztalra, amit számtalan más fotósok nem tettek már a vizuális szennyezés hatalmas táljára, amit minden nap készítünk? Ki vagyok én? Mi a célom?

Minden télen rettegés lesz rajtam úrrá. Mély és csípős sötétség mossa át az agyam. Utálom a fotóimat. Meg vagyok győződve, hogy ezredrangú vagyok. Meg vagyok győződve, hogy a munka, amelyet létrehozok, értéktelen és elfogadhatatlan. Minden télen eljön az ideje, hogy eltemessem és újjáépítsem magamban a művészt. Minden télen bezárom magam a stúdiómba, témát téma után veszek, különböző megvilágításokkal, más-más ruhadarabokkal; fagypont alatti helyeken didergek, nagyformátumú gépeket kérek kölcsön, különböző objektíveket bérelek ki... vagy ezer rétegnyi szemetet pakolok egyetlen fotóra. Ha eleget próbálok ki, egynek jónak kell lennie. Minden télen a szemét más-más formáját hozom létre. Olyan dolgokat, amiket sosem mutatok meg a világnak. Januárra kimerült és depressziós vagyok attól, hogy újra meg kell határoznom magam, mint művész. Aztán újra jönnek munkák, újra elfoglalt vagyok azzal, hogy fotózom, amit tudok. Alapvetően boldog vagyok, mert kifizetem az összes fényképezéssel kapcsolatos számlámat. Eljön a nyár és olyan sok a munkám, hogy azt se tudom, hogy hogy hívnak. Alig bírom az utazást és a munkát. Sikeres vagyok és megvetem, ami vagyok. Elveszítem az éhségem. A tűz kialszik a gyomromban. Túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy törődjek vele. De a tél mindig eljön. Ez a tél példátlanul sötét volt. Miért van meg bennünk ez a mérhetetlen vágy, hogy másokhoz mérjük magunkat? Mi ez a nagy betegség? Idén szembenéztem a félelmeimmel és nem foglalkoztam a fényképezéssel. Messzire kellett mennem és nagyon elfáradtam. Újra fel kellett volna fedeznem magam, de még csak arra sem volt erőm, hogy megpróbáljam. Depresszióba süllyedtem és hagytam, hogy eluralkodjon felettem, mint a cinizmus és apátia lágy, fojtogató takarója. Olyan messzire vezettem, ameddig csak tudtam, olyan hosszan, ameddig csak emlékeztem. Megragadtam egy nullához közeli sebességen és nem tudtam feljebb váltani az egyes fokozatból.

Ahogy Kevin barátom mondani szokta, rákot gyógyítunk fényképezőgéppel. Az egyetlen munka, amely a rákot gyógyítja az a munka, amely a rákot gyógyítja, ahogy Louis barátom mondja - az összes többivel csak a számlákat fizetjük. A nap végére úgysem a fényképezőgép számít. Az apámtól kaptam az első fényképezőgépemet. Lelkes fotós volt. Az apám... most már közel két hónapja fekszik kórházban. Gépre kötötték, hogy tudjon lélegezni. Így most nem tud beszélni. Ha kihúzná a csövet a torkából, sem tudna már többet beszélni... 78 éve volt rá, hogy elmondja, amit mondani szeretett volna. Imádkozom, hogy egyszer visszajöjjön a hangja. Rengeteget kell még mondanom neki és tudnom kell, hogy hallja, amit mondok. Mindenkinek megvan az esélye, hogy hallassa a saját hangját és azt mondjon, amit mondani akar, itt és most. Szóval mit mondasz? Mit kezdesz a most megadatott idővel? Amikor majd nyolcvan évesen a hátadon fekszel és nem lesz lehetőséged egy szót sem szólni, mire fogsz majd gondolni? Záridőkre? Király helyszínekre? Arra a portrésorozatodra, amit kinyomtattak egy olyan újságban, aminek a címére már senki sem emlékszik? Szóval miért olyan iszonyat fontos ez most? Ki tudom fizetni a számlámat egy fényképezőgéppel, vagy tudok blokkolni és kéthetente begyűjteni a csekkeket. Együtt tanulhatok délutánonként a gyerekeimmel vagy ott lehetek a hétvégi programokon. Reggel tízkor együtt kávézhatok a feleségemmel. Vagy bámulhatom az órát, hogy mikor lesz ebédszünet. Csodálatos az életem és nagyon hálás vagyok mindenért, amim van. És minden problémám, amit az életemmel kapcsolatban érzek, bűntudatot kellene okozzon.

Még mindig a fotózásomon dolgozom és vagyok annyira arrogáns, hogy azt higgyem: 36 évesen már mindent tudok. 56 évesen sem fogok mindent tudni - de azon leszek, hogy sikerüljön. Ahogy Ti is. Néhányatok valóban a világ első tíz fotósai között vagytok és közben azt sem tudjuk, hogy egyáltalán léteztek. Néhányatok fel sem fogja, hogy milyen csodálatosak vagytok. Néhányatok épp, hogy csak elkezdte. Legyetek türelmesek, ne siessétek el, vegyétek lazán. Jó úton jártok. Néhányatok borzalmas és tényleg szükségetek van segítségre. A történelem összes fényképesze borzalmasan fényképezett egy ideig. De tanultak és felnőttek. Voltak sötét napjaik. Ez a művész útja. Csak legyetek türelmesek és lépjetek tovább. Az átalakuláshoz idő kell és magam láttam, hogy megéri. "

 PIHE, fotó témakörben


  fotó     harcosok klubja     élet    


Megosztás Facebook-on


HOZZÁSZÓLÁSOK



 1      

Zsákai Péter

Nagyon érdekes és jó írásokkal találkoztam ma a blogodon! Örülök, hogy ilyeneket is tettél fel.

Érdekes témákat feszeget ez a bejegyzés! Szerintem is sok fotós tesz fel magának kérdéseket, hogy vajon ér-e bármit is az általa készített fotók közül egy is? Tetszik-e valakinek igazán? Komolyan tetszik-e annak, aki azt mondja vagy csak kedveskedni szeretne? És ha tetszik is másoknak az valóban azt jelenti-e, hogy akkor én most jó fotós vagyok? Ha másoknak valóban tetszenek a fotóim, a fotós világban megállják-e a helyüket? Van-e művészetileg értékük a képeimnek? Nem klisék-e a képeim? Ha nekem nem tetszenek a képeim az azt jelenti-e, hogy rosszak vagy másnak tetszhet? ...

Nekem a fotózás szerencsére csak hobbi. Tisztában vagyok vele, hogy nem állják meg a képeim a helyüket az egyetemes fotótörténetben. :) Kikapcsol és nagyon szeretem, mert segít meglátni a szépet, az érdekeset. Mások képein is szeretek elnézelődni. Mindig örülök, ha valaki olyat mutat, amit még nem láttam úgy. Örülök, ha egy-egy kép megmozdít bennem valamit. Azokért nagyon tudok lelkesedni. Örülök, ha másoknak tetszenek a képeim, de semmi célom nincs az egésszel. Lazán veszem. És nem is akarom komolyan venni. Ha komolyan venném, feltenném magamnak a fenti kérdéseket és rájönnék, hogy nincs értelme folytatni.

Vannak az életemben fontosabb dolgok is mint a fotózás.

Különben is. Valaki azt mondta egyszer: "minden ugyanúgy tűnik innen el". Ez nagy igazság! Szerintem.

Filozofáljunk Pajtások, filozofáljunk! ;)

 2      

Ákos

Ezt a videót McNally blogján én is elkezdtem nézni, de bevallom, hogy az első egy perc után kinyomtam.
Örülök neki, hogy végül mégis megnéztem. Köszi szépen! :)

 3      

Pihe

Köszönöm a kommenteket, Péter és Ákos.

Péter, tegnap Takocával pont azt beszéltük, hogy a hozzászólásod szinte folytatta és lezárta Zack videóját (lehet, hogy bloggolnod kellene? :o)). Maximálisan igazad van, főként két dolgot emelnék ki: "vannak az életemben fontosabb dolgok is mint a fotózás" és "ha komolyan venném, feltenném magamnak a fenti kérdéseket és rájönnék, hogy nincs értelme folytatni". Ugyanakkor azt hiszem, hogy néha nem árt egy kis önvizsgálat. Furcsa, hogy beleakadtam ebbe a videóba, ha emlékszel, pont szombaton mondtam, hogy a honlapom megújításával tervezem kiszórni a képeim nagyrészét, amiket nem érzek "jónak" - nos, a válogatás olyan jól sikerült, hogy 10 egész fotó maradt bent. :o) Szóval az önvizsgálat jó olykor, de a videó szerencsére a végére lesz annyira pozitív és bátorító, hogy azt mondja: érdemes folytatni. :o)

Ákos: az első percben én is eléggé meg voltam hökkenve, de amikor már harmadjára hangzott el a "Photoshop and post-production", tudtam, hogy valami nem stimmel. :o) Sajnos most így visszanézve pár mondat kimaradt a gyors fordításból, majd pótlom idővel a szebb és teljesebb fordítást.

 4      

Gabesz

Éppen ma (kb egy órával ezelőtt) gondolkodtam el hasonló dolgokon....
Létezik a véletlen?:D

 5      

Pihe

Gabesz, ahogy mondani szoktam: egy napban 24 óra, egy rekeszben 24 sör és véletlenek nincsenek. :o) Direkt nyomtam egyébként egy napon ezt és az előző postot. Vannak egybecsengések bőven.

 6      

Zsákai Péter

Régen a magam módján "blogoltam". Volt egy saját honlapom (erős idegzetűeknek: http://zsakai.atw.hu/varazskert) A webes dolgok tanulásának gyakorlására készült igazából. Aztán rájöttem, hogy csak egy-két embert érdekel, akik évente egyszer ellátogatnak. És abbahagytam. Inkább más blogjára piszkítok. ;)

 7      

Pihe

Péter, négy év után sikerült talán újabb nyomot hagyni. Hajrá Varázskert!

(Ha felsorolnám, hogy hány weboldalam volt 1999 óta, szép hosszú lenne a lista...)