CRASH! BOOM! BANG!

Címként ugyan választhattam volna a Roxette szám helyett Murphy valamelyik örökérvényű törvényét is, azonban félek az örökérvényűségtől - legalábbis azzal kapcsolatban, hogy ami elromolhat, az igenis el fog romlani. Kezdeném a szombattal, mint a hétvége katarktikusabb pontjával. Mindig idegen érzés volt számomra taxiba szállni, de kifejezetten rossz érzés volt, amikor egy taxi szállt belénk: a hétvége első reggele, amint Julcsit angolra vittem volna, magamat pedig a Számalkba, alig háromszáz méter után elég szívszorító eseménnyé változott. Tudni kell, hogy a lakóhelyünktől nem messze fekvő kereszteződése (amin minden alkalommal át kell hajtanom) elég ostobán van megoldva: ez előbb jobbkezes utca volt, nemrégiben mackósajt táblákat tettek ki. A jobbkezet sem adta meg senki, az elsőbbségadás kötelező jellegére felszólító táblák egy-egy fa mögé történő beszuszakolása (éljen soká, aki lerakta őket) alig használ a forgalom javára. A taxis bár lassított, valami oknál fogva mégis úgy döntött, hogy gyorsan indul el, közben mi már előtte masíroztunk a Corollával, merthogy elsőbbségünk nekünk volt: a végeredmény egy nagy csatt, egy nagy pörgés, majd farral közeledés egy postadoboz és egy villanyoszlop felé. Julcsi szokta mondani, hogy minden olyan gyorsan történt -- és a vicc az, hogy pontosan ellenkezőleg minden nagyon lassan történt: az alig pár tizedmásodperc alatt tisztán emlékszem, hogy a dudáért nyúlok, aztán csatt, Julcsira nézek, Ő kapaszkodik, de nem szól, nyomom a féket, kipörgünk, belenézek a tükörbe, látom a zöld fém dobozt és a villanyoszlopot, és csendesen abban reménykedem, hogy megállunk, mielőtt a vasbeton kettészelné a kocsit, közben behúzom a kéziféket, csikorognak a kerekek, valami dörren, kidurran a jobb hátsó kerék, aztán fémes hang, csikordulás és végül a villanyoszlop előtt pár centivel nyugalmi állapot. Két szerencsénk volt: egyrészt senki nem sérült meg, másrészt a taxis egy teljesen nyugodt fazon volt - bizony járhattunk volna rosszabbul is, ismerve a magyar felsőkategóriás autók vezetőinek temperamentumát. Szóljanak a képek helyettem.




A mobilom természetesen éppen az ütközésnél hagyott cserben, többszöri kikapcs-bekapcsra sikerült csak telefonálnom. Szeptember utolsó hetében járt le a garancia. Itt jön Murphy a képbe, és bár most működni látszik, gyanítom, hogy ez a történet itt még nem fejeződött be.

A vasárnap az aktív pihenésé volt, és kihasználva azon ritka pillanatok egyikét, amikor a szemerkélő eső nem késztet autóba ülésre, busszal felmentünk a bokáig hófödte Normafára -- kétszeri sorbanállás forralt borért feledtetett minden rosszat, ami mostanában történt velünk.

 PIHE, autók témakörben

MegosztásOldal teteje

« még közelebb kerülni
használati utasítás »

corolla     harcosok klubja     kresz     túra     élet    

 

HOZZÁSZÓLÁSOK