Az elmúlt években, ahogy egyre kockásodom (sajnos agyban és nem hasban), kezdem minél inkább elkerülni azokat a helyeket, ahol sok ember gyűlik össze valamilyen alkalomból - és bár tizenévvel ezelőtt még jó ötletnek tartottam volna a testek közelségét, ma már kifejezetten mint beteges perverzió gondolok arra, hogy egy koncertre vagy valami népünnepélyre (Művészetek völgye, például) el kell egyszer szabadulnom. Pénteken, ahogy negyven percet töltöttem egy miautónk és a négyeshatos villamos közé szorulva a Moszkva téren, fél órás késésben a dolgozóból, volt időm elmélázni a dolog felett: arra jutottam, hogy mi, budapesti autósok, tulajdonképpen valahol megütjük azt a perverzségi szintet, amiről az előbb volt alkalmam megemlékezni. Szinte kéjes örömöt látok mások arcán és vélek a sajátomon is felfedezni, amikor az útszűkület közeledtével az egyetlen járható sávért folytatott küzdelemben a másik, szabálytalanul vagy pofátlanul beelőzni kívánó autós marad alul. Ha ezt a hétköznapi betegséget még egy kis hídfoglalással is megspékeljük, egész csinos kis dugót gyömöszölhetünk fővárosunk autókkal amúgy is csordultig lévő palackjába. Egy dologra mindenesetre jók ezek a dugók: az önismereti, önértékelési gyorstalpalón túl hajlamossá válunk elfogadni azt az autósként abszurdnak vélt tényt, hogy lábaink puszta igénybevételével is megtehetünk bizonyos távolságokat. Érdemes kipróbálni.