A hosszú hétvégén a cél a Börzsöny csúcsa, a 938 méter magasan fekvő Csóványos volt, aminek bázisául két éjszakán keresztül Bánkot választottuk.

Az október végi Bánk egy álmos falucska, egyetlen látványossága az egy óra alatt kényelmesen körbesétálható horgásztó - nyáron állítólag van mindenféle ereszedelahajamat népünnepély, így csak a későőszi hangulatból eredő feeling jött át nagyon nekünk. A legközelebbi túrahely tizenkilométerre van, mi Diósjenőt jelöltük meg a térképen. A kis községbe beérve érdemes balra, a Börzsöny felé fordulni az első jobb minőségű műúton, ez visz fel a Duna-Ipoly nemzeti park csücskéhez. Aki a Csóványosra akar innen mászni, annak érdemes felkészülnie a következő 8,5 kilométeren keresztül tartó intenzív hegymenetre. Túracipő, meleg ruha kötelező, ugyanis az avarral borított, könnyen máló köves talajon csúnyákat lehet esni, sportcipőben "gyökkettővel" lehet csak haladni. Természetesen rajtam utóbbi volt.

Megint saját csapdámba estem a menetfelszereléssel, ugyanis öt objektív súlyával indultam a hátamon a magasba - így Julcsi cipelhette az összes többit: ruhát, élelmet és nem kevés forró teát. Csak tanács, aki fényképezőgépet szeret cipelni erdőben és nem vadra les: a vázon és a szűrőkön kívül a nagylátószögű- és a makróobjektív tökéletesen elegendő felszerelés. Mivel nem sikerült a hétvégéig beszereznem az M52-es Cokin adaptergyűrűt, ezért nálam most a 28mm-es gyújtótávolság jelentette a nagylátószöget.


A súlytöbblet tulajdonképpen csak a csúcson volt pozitív adottság, én ugyanis bevállaltam a kilátó megmászását. A kilátó épülete egy hatalmas, ötven méter magas bástya, amit vaslemezekkel szegmentáltak nyolc fordulóvá, ezeket pedig egyszerű létrával kötötték össze. Talán mondanom sem kell: az épület kohéziója nem túlságosan ütötte meg a bizalomgerjesztő szintet. Mászás közben még nem gondoltam komolyan az épület oldalára helyezett "A KILÁTÓ ÉLETVESZÉLYES" feliratot, de minél feljebb értem, annál inkább vált világossá számomra, hogy lehet némi igazság a dologban. A kilátó alig méteres sugarú kerek tetején, ezer méteres magasságban orkán erejű szél fogadott: a másfél kilós fényképezőgépet a szél összevissza dobálta a nyakamban, miközben egyik kezemmel nagyon arra koncentráltam, hogy meg tudjak kapaszkodni a csak szimbólikus értelemben korlátnak számító vaskarikába, amíg a számmal a Cokin szűrő dobozát próbáltam kinyitni. Szerencsére a sapkát időben tettem el ahhoz, hogy le ne szedje a fejemről egy kósza szellő. A két srác közül az egyik, akik velem együtt másztak fel, a "terasz" közepére épített betonbunkóba kapaszkodva próbált ellent mondani a szélnek, amíg a másikuk átölelve a korlátot igyekezett elkapni a csuklójára erősített fényképezőgépet, amit a szél már az első pillanatban kitépett a kezéből. Jómagam azzal küzdöttem, hogy egyenesben tartsam a gépet és 1/400-as zársebességet bemozdulás nélkül tudjak kiexponálni (ez nem minden felvételen sikerült). Egyetlen pillanatban gondoltam csak úgy, hogy leintegetek Julcsinak, ez viszont két másodperc elteltével már rossz ötletnek bizonyult, mert egy széllökés megpróbált elegáns mozdulattal kilökni a korláton. Tessék hinni a feliratoknak: ha valami életveszélyes, akkor az bizonyára jó okkal az.


Lefelé már alig másfél óra alatt a Corollánál találtuk magunkat, így a 17 kilométert négy rövidebb és egy hosszabb pihenővel hat óra alatt sikerült megtenni. Egy pipa a Börzsönyre, de gyanítom, hogy nem utoljára láttuk a Csóványost.